Istvánovits Eszter - Almássy Katalin (szerk.): A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 52. (Nyíregyháza, 2010)
In memoriam - 80 éve született dr. Dienes István (1929-1995) régész, múzeumigazgató - Makkay János: A lélekhittől Árpád fejedelem sírjáig
A lélekhittől Árpád fejedelem sírjáig (temetés) utáni valamilyen évfordulón - talán évenként - mutatták be a sír közelében (vagy egy ahhoz tartozó gödörbe), és ehhez kellett kinyitni a lezárt áldozati gödröt.16 A római Marsmezőn volt ezen túl egy földrepedés, amelynek Tarentum volt a neve, és e mellett tartották meg a ludi saecularis játékait. Martialis egyik epigrammája egy olyan asszonyt említ, akinek szerencséje úgy hozta, hogy két ilyen évszázados ünnepségen is részt vehetett (Martialis X:63.). Az alvilággal kapcsolatos jóshely a római irodalomban különösen a ’kimmer Sibyllá’-hoz kötődött. Ezek egyike - az Alvilág bejárata - az Avemus-tó mellett volt, Baiae és Cumae között, ahol a monda latin változata szerint Odüsszeusz alvilági útját elkezdte. A ’kimmer’ jelzőből világos, hogy a római motívum görög előzmények alapján alakult (Wiseman 2008. 56., további részletes ókori latin irodalommal - pl. Lactantius: Div. Inst. 1.6.10., Varro: Antiquitatis rerum diuinarum fr. 56a Cardauns -, amelyek szintén nem szerepelnek Borzsák István rövid jegyzetében). Dienes István régészeti tanulmányai az ősi magyar lélekformákról Nos, ezzel a hosszú bevezetéssel elérkeztünk oda, ahová gazdag életpályájának második felében Dienes István már eljutott: a honfoglaló magyarok, tehát a magyarság lélekhiedelmeinek vizsgálatához, régészeti, néprajzi és nyelvtörténeti adatok és sajátságok alapján. Dienes István munkásságának és életének máig kizárólagos krónikása, Bóna István azt állapította meg, hogy Dienes István 1971 után lelkiismereti válságba került, amely válság „1975 körül arra kényszeríti, hogy felhagyjon a régészet művelésével. Mi több: annyira szembeforduljon vele, hogy két évtizedig még barátai se tudják rávenni arra, hogy akárcsak beszéljen a régészetről. ” (Bóna 1997. 17.) Sőt, „a hetvenes évektől kezdett tudathasadásossá válni viszonya történettudományunkkal is.” (Bóna 1997. 18.) Jómagam sem a régészettel való szakítását nem tapasztaltam, sem tudathasadását, de nem magamra akarok itt emlékezni (mint általában Bóna István szokott az általa írott nekrológokban), hanem Dienes Istvánra.17 Arra szeretnék tehát emlékeztetni, hogy bibliográfiájának - teljes életművének- 127 tételéből az utolsó 40 (88-127, a kéziratban maradtakat is beszámítva) így oszlik meg, kétszer kilenc évre bontva: 1977-1986 1987-1995 24 16 Ebből a 40 tanulmányból és kéziratból vallástörténeti kérdésekkel (a lélekhiedelmekkel és a sámánhittel) foglalkozik: 13 2 a rovásírással: 0 6 A legutolsó keltezett és megjelent (már posztumusz) tanulmány évszáma 1996, az utolsó kézirat keltezése pedig 1992. december 7. Ezekből a - nem részletes - adatokból (amelyek például nem mutatják a tanulmányok terjedelmét) én azt a következtetést vonom le, hogy Dienes István 1975 táján egyáltalában nem hagyott fel a régészet művelésével. Ellenkezőleg, addigi munkásságához viszonyítva éppenséggel új régészeti stúdiumokba fogott:- elsősorban vallástörténeti kérdésekkel kezdett foglalkozni,- így a sámánizmussal és a lélekhittel,- valamint a rovásírással. 16 A szokásnak figyelemre méltó őskori előzményei vagy megfelelői vannak, de ezekkel most nem lenne célszerű foglalkoznom; részletesen Makkay 1992. 226., Makkay 2008. 181. 17 Dienes István egyik kor- és pályatársa, Erdélyi István minden ok nélkül arra következtet, hogy Dienes István testi-lelki problémákkal küszködött, amelyeket szenvedélybetegségei okoztak (Erdélyi 2009. 80.). Mind Dienes István, mind Erdélyi István egyéniségének ismeretében utóbbi véleménye utólagos rágalomnak, nem pedig valós visszaemlékezésnek tartható. 55
