A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Néprajz - Dám László: Széljegyzetek Kiss Lajos: a Rétköz népi építkezése c. tanulmányához

Köztudott hogy Kiss Lajost szoros emberi és szakmai kapcsolat fűzte Györffy Istvánhoz, s az ő inspirációjára kezdett el anyagot gyűjteni a Rétközben és a Bodrogközben, sőt közös kutatóútjaik is voltak (FILEP 1983. 32-34.). A köztük folyó rendszeres konzultáció pedig nyomot hagyott Kiss Lajos jelen tanulmányán is. Az anyaggyűjtés és bemutatás szempontjai, az előadás tematikai felépítése arra utal, hogy jól ismerte Györffy tanulmányait. Az előkép valószínűleg az ő Nagykunságról írott népi építészeti feldolgozása volt (GYÖREFY 1908/09.). Kiss Lajos tanulmánya klasszikus leíró, adatközlő dolgozat. Összehasonlításra, a tágabb környezettel való kapcsolatok és eltérések bemutatására nem is volt lehetősége, hiszen Györffy már említett tanulmányán kívül egyetlen modern népi építészeti feldolgozás sem állt rendelkezésére, sem a Szatmár-Beregi Síkság tájairól, sem a Nyírségről, Hajdúságról vagy akár a Tisza túlsó partján fekvő Bodrogközről. Az elmúlt közel nyolc évtizedben azonban ismereteink jelentősen gyarapodtak, s ennek fényében, ha röviden is, de értékelnünk kell Kiss Lajos dolgozatát. Településszerkezet és telekbeosztás A rétközi soros utcás települések keskeny, hosszú telkekből állnak. Köztük vannak egy- és többutcásak. A történeti források szerint voltak olyanok is a folyószabályozás előtt, amelyeknek telkei rétben vagy erdőben folytatódtak, azaz a láp- és erdőtelkes falvak csoportjába tartoztak (RÉFI OSZKÓ 1997. 33-37.). Az azonban, hogy a jobbágyok szabadon alakíthatták ki belső telkeik szélességét, nem valószínű, hiszen a beltelek nagysága a feudális teleknagyságtól függött. A telek elrendezésében meghatározó szerepet játszottak a vízföldrajzi viszonyok és a gazdasági tevékenység szükségletei. Minden vízjárta rétes, mocsaras területen az építményeket ott emelték, ahol biztonságban voltak az árvizek idején is (BARABÁS-GILYÉN 1987. 54.). A házakat azonban nem csak azért építették a telek belsejébe, mert ott magasabb lehetett a telek, hanem azért is, hogy a gazdasági élet színteréül szolgáló udvar közvetlenül az utcafrontra kerüljön, mert így a lakóház és környéke (a lakótér) elvált a munkatértől, azaz a gazdasági udvartól. Kiss Lajos leírja, hogy az utcafronton nem voltak kerítések, a jószág ott éjszakázott, s hogy el ne kóboroljon, az utcák végében kapuk (falukapuk) voltak. Ha az állatok be is jártak az udvarra, akkor sem tettek kárt a lakóépületekben vagy azok környékén. Ez általánosan jellemezte a XIX. század második feléig nem csak az Alföld, hanem a Kárpát-medence más tájainak településeit is (BÁRTH 1997. 47. ). Szintén nagy történeti múltra tekintenek vissza az ún. kettős udvarok, ahol a ház a telek hátsó részére épült, s az utca felőli rész teljes egészében az állattartás érdekeit szolgáló udvar és akol volt (Kemecse) (RÉFI OSZKÓ 1997. 33-34., BÁRTH 1997. 63.). Ismerjük a kettős udvarokat Szatmárból, Beregből és a Rétközhöz hasonló földrajzi és gazdasági feltételekkel rendelkező bihari Sárrétről is (MORVAY 1968. 51-52., GUNDA 1966. 358-359., GUNDA 1984. 61., DÁM 2002. 204.). Archaikus jelenségeket ír le Kiss Lajos telkeket határoló építményekkel, kapukkal, kerítésekkel kapcsolatban. Ezek közé tartozik, hogy a telkek egyes részeinek határát árok és töltés, fasorok és élő sövények (lícium) jelölték. Archaikus kerítésformák a sövény, a nád, a gerágya és a hozzájuk kapcsolódó egyszárnyú kapuk. Az utcai kerítések alkalmazása országszerte a XIX. század második felében terjedt el hatósági intézkedések nyomán. A deszkából ácsoltak viszont csak a század utolsó harmadában, a paraszti kapitalizálódással párhuzamosan terjedtek el, s ezek legarchaikusabb formái zsilipéit technikával készült, ún. rótt palánkok voltak a Rétközben is (DÁM 1997. 221.).