A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 50. (Nyíregyháza, 2008)

Néprajz - Dám László: Széljegyzetek Kiss Lajos: a Rétköz népi építkezése c. tanulmányához

Építőanyagok és technikák Kiss Lajos ebben az írásában hívja föl először a figyelmet a részben vagy teljesen földbe mélyített házakra, burgyékra. A kérdésnek később önálló tanulmányt szentelt (Kiss 1936.). A földház végigkísérte a magyarság egész történetét, s elterjedése még a múlt században is sokkal jelentősebb volt, mint ahogyan azt a néprajzi kutatás vélte (DÁM 1993., GAÁL 2004.). Kiss Lajos tanulmánya jelentősen bővíti ismereteinket a föld- és sárfalak földrajzi elterjedéséről és technikai változatairól. A Tisza szabályozásáig és a rét lecsapolásáig legnagyobb jelentősége a különféle favázas sárfalaknak (sövény, nád, karóvázas, mereglyés) volt, melyek összességükben az épületállomány falazatainak több mind egyharmadát adták (PÁLL 1987. 11-13.). A vázas sárfalak az átlagosnál jelentősebb szerepet játszottak az Észak-Tiszántúl más tájain is, így a Nyírségben és a Szatmár-Beregi Síkság falvaiban (DÁM 1982. 16., DÁM 1994. 112.). Figyelemre méltó, hogy Györffy István után először Kiss Lajos ad részletes leírást a nádházról és építésének menetéről, hiszen Szűcs Sándor sárréti tanulmánya (Szűcs 1943.) csak jó egy évtizeddel később látott napvilágot, mint amikor ez az előadás készült. A szerző a vert- és a vályogfal elterjedését a lecsapolások utáni évtizedekre teszi, de később érzékelteti, hogy a kisnemesség körében már jóval korábban elterjedt. Ezt támasztják alá a későbbi, a történeti forrásokon alapuló kutatások is (PÁLL 1987. 12-13.). Azt, hogy a nádépítkezésnek milyen fontos szerepet tulajdonított, mutatja, hogy a tájra jellemző födém- és tetőszerkezeteket, a tetőzet formáját és fedését a nádház építésével kapcsolatban ismerteti. Az Alföld uralkodó tetőformája a nyeregtető volt, de Erdélyben, Szatmárban, Beregben és az észak-szabolcsi területeken már a Felvidékhez és a Dunántúlhoz hasonlóan a kontyolt nyeregtető az uralkodó, legalábbis a XIX. században (CSERI 1997. 129-130.). Figyelemre méltó adat, hogy a csonkakontyos nyeregtetőt a Rétközben rakamazi sváb ácsok terjesztették el, s ezért nevezik az így épült házakat svábos végűnek. A szabolcsi és szatmári svábok kitűnő ácsok voltak, s munkájuk nyomán egy sor olyan építészeti elem és épület terjedt el, amely korábban itt nem volt ismert. Ilyen pl. a Nyírségben a tornác, a széklábas tetőszerkezet, a csonkakontyos nyeregtető (amelyet itt is svábos végűnek neveznek) vagy a hosszúfolyosós csűr (DÁM 1984. 149., GILYÉN-MENDELE-TÓTH 1975. 73.). A lakóház alaprajzi berendezése A magyar ház általában soros alaprajzi elrendezésű, mely alól csak a Székelyföld jelent kivételt (BARABÁS-GILYÉN 1987. 27. 172.). De a párhuzamos alaprajzi elrendezés, az oldalszobák kialakításajellemző volt a kisnemesi kuriális építkezésre, melyre többek között Kiss Lajos és Nyárády Mihály hívták fel a figyelmet (Kiss 1932. 6-7., Kiss 1961. 599-604., NYÁRÁDY 1935., CSERI 1989.). De ez az alaprajzi elrendezés jellemezte a szatmári svábok házait is (GILYÉN- MENDELE-TÓTH 1975. 36-62., DÁM 1984. 149.). Kiss Lajos felfigyelt azokra a nemesi házakra és portákra, amelyek a nemesi nemzetségi, hadas települések és társadalomszervezet emlékeit őrzik (Kiss 1961. 316., PALÁDIKOVÁCS 2000. 150-155.). Ezek az ún. nemesi udvar- és házközösségek a Rétközben Megyeren, Dombrádon, Kéken és Pátrohán voltak a legelterjedtebbek (RÉFI OSZKÓ 1997. 35-36.). Az udvar építményei Igen értékes Kiss Lajos tanulmányának a gazdasági élet épületeit bemutató része, amely hűen tükrözi a paraszti gazdaság jellegét, a gazdasági tevékenység szerkezetét. Az itt bemutatott épületek, jelenségek azonban már a lecsapolások utáni állapotot jellemzik, s jól kiegészítik Réfi Oszkó Magdolna kitűnő monográfiájának eredményeit (RÉFI OSZKÓ 1997.).