A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő

Közösségi elv és dokumentálás Rendszerint csak <jót mondanak> négy-nyolc sor erejéig, ami vagy fennmarad, vagy nem. Hírköltőknek nevezik magukat. Nem afféle Hazafi Verayak, nem járják az országot, legfeljebb csak akkor, ha aratásra szegődnek. Csöndes emberek, rendesen dolgoznak, csak közben verseken törik a fejüket." (ILLYÉS 1987.244.) Csiszár Árpád visszaemlékezéseiben is találkozunk a krónikás ember alakjával: ,^iztán jártak a krónikás emberek. A legutolsó ezen a területen Perecsénybe való volt, úgy hívták, hogy Kecskés Pál; ez egy kocska ember volt. Kinyomtatta a verseit - a hazafias verseket meg az aktuális eseményekre készült balladákat —, azokat szavalta, meg árusította is ezeket a kis verseit. A vonaton, itt a Mátészalka környéki vonalon, még a harmincas években is, megjelent egy ilyen ember: szavalt, utána pedig kéregetett. Hazafias verseket szavalt. A harmincas évek végén, a háború kezdetekor a hadirokkantakról mondott érzékeny történeteket, és természetesen várta a fillért."^ Fehér Zoltán a Históriások, fűzfapoéták meg mindenféle írogató emberek c. írásában a személyes, vagyis családi érintettség okán is kutatja az általam vizsgált csoport indítékait és művészetét, hiszen édesapja nyomdájában is nyomtattak - persze magánkiadásban, saját költségen - a „mindenféle írogató emberek'' (FEHÉR 2003. 88.). A tanulmány gondolatait követve és kiegészítve megállapíthatjuk, hogy a tárgyalt időszakban, adott szociokulturális környezetben a kriminalitás iránt óriási volt az igény; a vásári históriások sokszor az újságok híranyagát dolgozták föl verseikben. (Lásd Németh László Égető Eszter-ében a helyi brutális bűncselekményeket feldolgozó sajtótermékek sikerét a minőségre törekvő, politikai, szociális, gazdasági kérdéseket megszólaltató újságírással szemben!). A háborús krónikák is a különlegeset, a falusi mindennapok egyhangú életétől eltérőt, a háborús borzalmakat és a hadifogság szenvedéseit választják elsődleges témájuknak. A háborút megjárt, világlátott parasztemberek kedvelt motívuma a távoli hadszíntér idegenség-érzetének fölmutatása és hangsúlyozása. Ezért ezek a krónikák sokszor és hosszasan részletezik az idegen világ építészeti és ruházkodási szokásait, az otthoni földművelési munkafolyamatoktól eltérő „barbár" jellegzetességeket, az étkezés és az ételek furcsaságait. A krónikás feladatának tartja az egzotikum újra és újra történő felmutatásával az önmaga és az olvasók/hallgatók megdöbbentését, s ezáltal a figyelem folyamatos fenntartását éppen úgy, mint a vásári ponyvák szerzői és árusítói teszik ezt a brutális sorozatgyilkosságok megéneklésével. A háborús viszontagságokat „megverselő" személy híradással szolgál a faluközösség által nem ismert világokról, alkotása tehát mindenképpen közösségi motiváltságú is, hiszen kötelességének érzi az élményeit, tapasztalatait megosztani másokkal, a „nem-tudókkal". Verselői ambícióikat így sokszor ez a kollektív felelősségtudat hívja életre, hiszen a háborút megelőző időkben ezeknek az embereknek meg sem fordult a fejében, hogy versekben fogalmazzák meg gondolataikat, érzelmeiket. A háború extrémitása indikátorként működött a népi verselők körében abban a tekintetben, hogy a verselő belső indíttatása a költészet irányában (textuális) tetté váljon. A háborús élményanyag átlépteti a verselőt a szóbeliség és az írásbeliség határvonalán, hiszen számtalan esetben fordult elő, hogy az addig csak szóbeli közlésre szánt rigmusokat, lejegyzetlen vőfélyverseket önmaga és a szűkebb közösség számára megalkotó népi költő a papír után nyúlt, s elkezdte a költeményeit rendszeresen lejegyezni, megörökíteni. A háborús helyzet, a hadifogság pedig lehetővé tette azt is - szemben az addigi falusi hétköznapok leterheltségével és figyelemelvonó kötelezettségeivel -, hogy ez az írásos dokumentálás megszokott időtöltéssé, rutinná váljon, sőt az időkitöltő szerepe is dominánssá válhatott. Fehér tanulmánya az idézett verselők műveiben formai kötöttségeket, egyfajta tradíciót ismer föl: az úri írásbeliség elemei leszálltak a népi írásbeliségbe, s ott meggyökeresedtek. így Csiszár Árpád visszaemlékezései a Beregi Múzeum adattárában (25. dosszié 1180. Ltsz. 594.82.).