A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 49. (Nyíregyháza, 2007)

Néprajz - Varga János: Közösségi elv és dokumentálás. Baráth Menyhért jándi népi verselő

a költemények elején rendszerint a hallgatóság megszólítása, a végén pedig erkölcsi tanulság olvas­ható. A népi verselők alkotta hírversek elterjedésének előhívó okaként Fehér elsősorban az 1868. évi népiskolai törvényt említi, amelynek eredményeként felszámolták az analfabetizmust, s ennek köszönhetően megnőtt az igény az írásos históriákra. Az általa idézett fűzfapoéta verseit szocioló­giai jelenségnek tartja. Kérdése: megörökítésre méltó-e ez a fajta költészet? „A históriások emlékei még-még beleférnek a néprajz kereteibe. Egy fűzfapoéta azonban, aki ráadásul nem is a paraszti vi­lágot verseli meg, már alig vagy sehogy se. Még csak nem is fél-népi verselő, mint a vőfély versek szerzői. Legalábbis a klasszikus néprajzba nem fér bele. A szociográfia, a pszichológia, a szemioti­ka eredményeit is felhasználó jelenkutatásba, azt hiszem, annál inkább." (FEHÉR 2003. 96.) Azzal a következtetéssel zárja írását, hogy a faluban élő, a népköltészeti hagyományokat még alkotó mó­don felhasználni tudó verselőkkel szemben - ilyenek például Baráth Menyhért, beregi parasztköltő és társai is (tehetjük mi hozzá) - az általa idézett fűzfapoéta már csak a magyarnóták képi világát, formai megoldásait, életérzését használja föl verseiben. A hírvers fogalma rendszeresen előkerül a szakirodalomban a népi verselők tárgyalása kap­csán. A Beregi Múzeumban őrzött első világháborús verses krónikák is besorolhatók ebbe a kate­góriába, így Baráth Menyhért versei is. Ám néhány distinkció azonosítható a tárgyalt költemény és az általánosságban értett hírversírók attitűdje között. A hírversírók mindig a közösség számára al­kottak, mégpedig a számukra elérhető maximális számú befogadó számára. Verseiket vásárokra vit­ték, a kinyomtatott példányokat árulták. Nem csak az (el)ismertség, „szakmai" hírnév motiválta őket, hanem az anyagi haszon lehetősége is. Ezzel szemben a világháborút megidéző népi verselő­ink számára az alkotás elsődleges célja a rögzítés, a megtörtént események elsősorban önmaguk számára történő dokumentálása volt. A háborús verses krónikák megalkotásának és írásos rögzítésének az emlékezeti motivált­sága az egyik legfontosabb momentum. Követve Merlin Donald kognitív elméletét az evolúcióról megállapíthatjuk, hogy az emberi faj az evolúció egy bizonyos szakaszában képessé vált arra, s per­sze erre kényszerítette külső és belső környezete egyaránt, hogy úgynevezett külső emlékezeti tára­kat kezdjen használni (DONALD 2001.). Vagyis az agykapacitás által lehatárolt információtárolás ki­helyeződik az emberi testen kívülre: a humán egyed leírja, lerajzolja, később technikailag fejlettebb formában rögzíti a számára és a közösség számára megőrzendőnek ítélt információkat. Ezáltal mi­nőségi - és persze mennyiségi - ugrás következik be az ismeret- és kultúraátadásban. A verses krónikák is ilyen külső emlékezeti tárként működnek az alkotójuk, az eseménye­ket átélő és az emlékezet számára fontosnak ítélő személy szempontjából. Hogy aztán ez az emlé­kezeti tár hozzáférhetővé válik-e a szűkebb-nagyobb közösség számára, az sok körülmény hatásától függhet, de a verses krónika akkor is közösségi tettként értékelhető, ha esetleg a közösség azt nem olvasta vagy hallotta, ugyanis maga a megírás, alkotás aktusa közösségi elvű. A verselő az emléke­zés, dokumentálás gesztusán keresztül a közösség megjelenítését, sőt a valamiféle közösség megte­remtését viszi végbe. Nem véletlen az, hogy ezeknek a szövegeknek a hősei, szereplői az aktuálisan megteremtődő csoport tagjai -jelesül a katonák, hadifoglyok, bajtársak -, s nem az egyén, az elbe­szélő. A narratíva jellemzően „mi"-beállítottságú; a közösség cselekszik, szemlélődik, vele történ­nek meg a háborús események. Az egyén szerepe, mozgásterepe redukált - általában a csoport tette­inek, ítéleteinek függvénye. S ez nem véletlen.

Next

/
Oldalképek
Tartalom