A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 47. (Nyíregyháza, 2005)

Régészet - Révész László: Honfoglalás kori temető Tiszavasvári–Aranykerti táblán (Dienes István ásatása nyomán)

Révész László állnak a befejezéstől. Ennek hiányában pedig aligha remélhetünk érdemi előrelépést. (Egyébként a korábbi eredmények mechanikus, ellenőrzés nélküli átvétele és alkalmazása is súlyos hibalehetőségeket rejt magában.) A magyarországi régészeti kutatásnak talán egyetlen más olyan korszaka sincs, amelyben ennyire szoros, olykor alig két-három évtizedre leszűkíthető „keltezési kényszer" (vagy ilyen irányú elvárás) lenne megfigyelhető. A korszak tárgytípusainak zöme hosszú ideig, olykor egy-másfél évszázadig használt tárgyakból áll, s ráadásul azok előfordulása régiónként gyakran eltérő képet mutat. Az elemzéseket tehát nemcsak időbeli, hanem térbeli és szociológiai koordináták mentén is el kell végeznünk, s e munkálatoknak még igencsak a kezdetén járunk. A segítségül hívott, még viszonylag ritkán alkalmazott természettudományos vizsgálatok nagy sorozatokból álló összehasonlítható minták híján önmagukban napjainkban még nem igazán jelentenek komoly segítséget.

16 Sajnos a paleodemográfiai képlet alkalmazását is több nehézség terheli. Az annak egyik elemeként alkalmazott 5-7 fős kiscsalád legfeljebb modellnek tekinthető, nem pedig minden közösségre, illetve minden tájegységre érvényes alapegységnek, s ráadásul XIV. századi adatokon alapul (SZABÓ 1966. 72-79.). A mesterségesen létrehozott egységek (pl. a katonai kíséret erős férfitöbbletet mutató temetői) esetében nem is alkalmazhatók ilyesfajta számítások. Probléma van az ilyen módszerrel vizsgált temetők használatának régészeti időhatáraival is, miként arra fentebb már utaltam. A közlemények tekintélyes részében ugyanis rutinszerű datálásokkal találkozunk, vagy egy-két többnyire vitatható - adaton alapuló - keltezéssel. Márpedig e két bizonytalansági tényező, tehát a családok létszámára vonatkozó pontosabb ismeretek hiánya, illetve a temetők használati idejének olykor több évtizednyi tévedés lehetőségét magában rejtő meghatározása erősen kétségessé teheti a paleodemográfiai számítások végeredményét. így aztán aligha lehet megállapítani, hogy pl. egy 20 főt magába fogadó temetőt egy kicsiny, néhány család által alkotott közösség 60-80 év alatt hozott-e létre, vagy éppen egy népes közösség 20-30 év alatt. Márpedig egy terület népességi viszonyainak - s valamennyi ebből következő szempontnak - a megállapításához ez döntő fontosságú adat lenne. E kérdésben talán a Lengyel Imre halálával abbamaradt paleoszerológiai vizsgálatok folytatása jelenthetne előrelépést. Már csak azért is, mert az ilyen jellegű vizsgálatok hozzásegítenek bennünket a sírok, sírcsoportok relatív kronológiájának tisztázásához is. Az minden esetre az általa megvizsgált temetők esetében kiderült, hogy a hagyományos - a sírsorokat családi és időrendi egységként kezelő régészeti elemzések nem tükrözik a hajdani valóságot. Problematikus az egyes temetők társadalmi besorolása is. Jóllehet a magyar honfoglalás korának temetőit kutató régészet egyik legnagyobb teljesítménye volt Szőke Bélának a különféle temetőtípusokat szétválasztó munkája (SZŐKE 1962.), úgy ítélem meg, hogy napjainkra megérett az idő arra, hogy ezen alapokon tovább építkezzünk. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az immár klasszikussá vált felosztás (törzsi-nemzetségi arisztokrácia - középréteg - köznép) tovább nem tartható, s az esetek többségében főként az utóbbi két kategória egymástól pontos kritériumok alapján el nem választható. Ez egyébként már a hipotézis megszületése utáni egy-másfél évtized során is nyilvánvalóvá vált, hiszen így országrésznyi területekről tűnt el a X. század eleji köznép vagy a század végi - XI. század eleji vezető-, illetve „középréteg". (E kategóriák már önmagukban is vitathatók. Az ugyanazon jogállású vagy társadalmi csoporthoz tartozó családok - vagy nagyobb közösségek megjelenésüket, hagyatékukat tekintve ugyanis anyagi erejük, gazdálkodási módjuk tekintetében igen erősen eltérhettek egymástól.) Ezen kategóriák alkalmazása a korszak hagyatékát térben és időben összemosta. így alakultak ki az olyan toposzok, mint a „gazdag Felső-Tisza-vidék" vagy 16 Szemléletes példája ennek BENDE-LŐRINCZY-TÜRK 2002. 368-370. A C-14-es vizsgálatok során kapott, 150-200 évet felölelő sigma 1 és a 60-80 esztendőt jelentő sigma 2 eredmények a korszak kutatóinak számára nem jelentenek komoly segítséget, hiszen ilyen időtartamot hagyományos régészeti módszerekkel is meg tudunk adni. Ezen eredmények tendenciózus felhasználása ellenben komoly csapdát és tévutat jelent (vö. ehhez VÁLYI 1994. 387-403.). 186