A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 47. (Nyíregyháza, 2005)
Régészet - Révész László: Honfoglalás kori temető Tiszavasvári–Aranykerti táblán (Dienes István ásatása nyomán)
Honfoglalás kori temető Tiszavasvári-Aranykerti táblán a „szegény Dunántúl", melynek nyomán az egyik térség temetői túlnyomó többségükben a 900-970-es évek közé lennének keltezhetőek, a másikéi pedig néhány kivételtől eltekintve legfeljebb 950 táján indulhatnának (MESTERHÁZY 1980.36-44., MESTERHÁZY 2002.-további irodalommal.). Ahhoz hogy e kérdésekben tisztábban lássunk, lassanként elkerülhetetlen lesz a X-XI. századi leletanyag meghatározott periódusainak (megítélésem szerint egy-egy periódus kb. 50 évet fedhet le) horizontális vizsgálata. Ilyen típusú elemzés elvégzésére eleddig még csak alig történt kísérlet (GIESLER 1981.). Márpedig csak ezen a módon lehetne valamelyest a valóságot megközelítő képet nyerni arról, hogy egy-egy régió vagy akár a korabeli magyar szállásterület temetői milyen rendszert alkottak egy-egy időszakban. Ily módon -még ha e módszernek kétségtelenül megvannak is a maga buktatói és korlátai - elkerülhetnénk azt az optikai csalódást, melyet az okoz, hogy példának okáért a kenézlői temetőket próbáljuk meg összevetni a halimbaival, a letkésivel vagy a csekejivel. Egészen más lesz azonban a kép, ha e lelőhelyeknek csak az azonos időszakban létező sírjait vagy sírcsoportjait vizsgáljuk. A fentiekben csupán vázlatosan vetettem fel néhány, a korszak leletanyagának elemzéséhez általam fontosnak tartott szempontot. Ezek részletesebb vizsgálatára, illetve az elérhető legtöbb eszközt felhasználó feldolgozására az elkövetkező esztendők során szeretnék sort keríteni. Fontosnak tartottam azonban jelezni, hogy e dolgozat lapjain a tiszavasvári temető ismertetése során miért fogalmaztam jóval óvatosabban (néha úgy tűnhet: bizonytalanabban) mint korábbi hasonlójellegű munkáimban. Az imént felsorolt hiányosságoktól ugyanis azok sem mentesek. Mint az imént megállapítottam, a Tiszavasvári-Aranykerti táblában lelt temető közel teljesen feltártnak tekinthető, legfeljebb egy-két sír pusztulhatott el nyomtalanul. A 20 sírból 21 egyén csontváza került elő, melyek közül csak három önálló gyermek sír, egy csecsemőt pedig anyjával közös sírba hantoltak. Embertani vizsgálatok elvégzésére 18 csontváz volt alkalmas. A felnőtt-gyermek arány ezek alapján 14:4, azaz a sírok 22,2%-a rejtett gyermekeket. Noha szakirodalmunk - nagyarányú gyermekhalandóságot feltételezve - általánosan elfogadott módon egy-egy temetőn belül 60—40%ra teszi a felnőttek és a gyermekek arányát, ilyen magas számú gyermek sírt viszonylag ritkán találunk X-XI. századi temetőkben (PÁLÓCZI-HORVÁTH 1971. 32-33., BAKAY 1978. 135., KOVÁCS 1986.218., 4. jegyzet). Éppen ezért számomra kissé sematikusnak tűnik az a - szintén általánosan elfogadott magyarázat, hogy a kisebb mélységbe ásott gyermek sírokat nagyrészt elpusztította az erózió vagy a szántás. Mint láttuk, az Aranykerti táblában feltárt temető esetében ezt a lehetőséget kizárhatjuk, azt azonban nem, hogy a homokbányászás során semmisült meg néhány csecsemő vagy gyermek csontváz. Alighanem közelebb járunk a valósághoz, ha azt feltételezzük, hogy a gyer-mekhalandóság nagy mértékben függött az adott közösség gazdálkodásától, életmódjától, szociális viszonyaitól, s ily módon településenként sőt családonként is igen eltérő lehetett. A tiszavasvári közösség esetében a születéskor várható átlag életkor 32,4 év volt. Ez valamivel magasabb a szakirodalomban általánosan elfogadott demográfiai mutatók átlagánál (28,7 év) (ACSÁDI 1965.21-23.). A paleodemográfiai vizsgálat elvégzéséhez tehát két kritériumnak - a teljes feltártság és az antropológiai vizsgálatok nyomán nyert életkori adat - megfelel a lelőhely. Mégis két ok van, ami miatt ezt az elemzést nem tudjuk elkészíteni. Az egyik a régészeti keltezés hiányosságaiból adódik. A temető használati idej ének a végét csak hozzávetőlegesen - két-három évtizednyi időhatáron belül - tudjuk megadni, a kezdetét pedig még ennyire sem lehet behatárolni. Márpedig egy ilyen kis sírszámú lelőhely esetében ez tűrhetetlenül nagy hibahatárnak számítana, s értékelhetetlen eredményt hozna. A másik egy biológiai probléma. Csontkémiai vizsgálatok híján nem tudjuk, hogy az adott közösség tagjai rokonságban állottak-e egymással, s ha igen, hány család alkothatta a falut vagy szállást? A paleodemográfia módszerének kidolgozói ugyanis hallgatólagosan abból indultak ki, hogy egy-egy temetőt rokoni közösségek (családok) népesítettek be, s e családok létszáma a természetes szaporulat következtében gyarapodott. Nem számoltak azonban olyan tényezőkkel, mint az esetleges többnejűség
