A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)
Régészet - Makkay János: Ősrégészeti kutatások Magyarországon az utóbbi években. Az újkőkor és a rézkor
Makkay János találta meg P. Barna Judit (lásd MAKKAY 2000., további hivatkozásokkal az ásató tanulmányaira). Az együttes nem utal békés körülményekre a középső neolitikum legvégén, tehát a karcolt díszü kottafejes kerámia és a festett mintájú lengyeli kultúra átmenetének idején. A lengyeli kultúra több mint 300 ma ismert lelőhelye közül (ZALAI-GAÁL 2002.43.) általában a kevés nagy település néhányán kerültek sorra tervszerű feltárások. Tudnunk kell ehhez, hogy a lengyeli kultúrában még a nagy vagy legnagyobb települések sem tartoztak a teli-kategóriába. Egyelőre ezekről a kutatásokról is csak nagyon részletes tematikus közlemények állnak rendelkezésünkre. A felhalmozódott és közöletlen leletanyag rendkívüli bősége a további nagy ásatások felfüggesztéséhez vezetett (kivéve Zalai-Gaál István tolnai és baranyai kutatásait: ZALAI-GAÁL 2002.; I. tábla 2.). Az említett délkelet-dunántúli területen a kultúrának 111 lelőhelye ismeretes, közöttük 12 lelőhelyen 628 temetkezést tártak fel (ZALAI-GAÁL 2002.). Az égetéses temetkezés éppen a lengyeli kultúra idején jelent meg mind urnás, mind szórt hamvas formájában. A hazánkban eddig felfedezett, rondellának is nevezett körárkos, szakrális helyek nagy része - vannak közöttük ásatással felderített helyek szintúgy, mint csak légifelvételekkel jelzettek - szintén ehhez a művelődéshez tartozik (MAKKAY 2001 A.). Előfordulnak azonban korábbi esetek is, az Alföldről pedig egyre inkább gyarapodik a korai és középső rézkori, hasonlóan körárkos-paliszádos kerek szent helyek száma. Legutóbb Vésztőn a Bikeri nevű lelőhelyen (MRT 1982.188. -Vésztő 12/20.) a tiszapolgári kultúra első felének idejéből tárták fel egy körárkos szentély egy részét, belül nagyméretű szögletes ház alapárkaival, azok déli oldalán szándékosan összetört edények halmával (legalább 85 edényt sikerült máris összeállítani). 55 A Dunántúlon viszont néhány hasonlójellegű kerek körzet részleteit tárták fel a középső bronzkor idejéből (MAKKAY 200 1A. 52-57.). Mint már említettem, az Alföldön az AVK kései csoportjai jelentették a késői neolitikum genetikus alapjait. A szabályos megfelelések 'törvénye' szerint a díszítéseihez ugyancsak elsősorban karcolt vonaltechnikát (de alkalmanként festést is) alkalmazó tiszai kultúra a szakáihátiból alakult ki, jórészt fedi egymást az elterjedési területük is, némi tiszai terjeszkedéssel délen és a Tiszakanyar irányában. Azokon a területeken viszont - tehát keleten és északkeleten -, ahol az AVK életének második felében és végén festett kerámiát készítő csoportok éltek erős erdélyi kapcsolatokkal, festett kerámia-művességek voltak a jellemzőek a kései neolitikumban is, technikájukban és mintakincsükben megváltozva, de megőrizve, sőt - ha lehet - tovább erősítve az erdélyi rokon vonásaikat. Jó példa erre a kései neolitikus herpályi kerámia nagyrészt - vagy teljesen? - a megelőző esztári típus területén, és rokonsága az észak-mezőségi Nagyiklód/Iclod leletanyagának korábbi részével. A bükki kultúrát is festett kerámia követte a területén (karcolt-festett átmenettel), inkább a Dunántúl, mint Szatmár vagy Erdély felé mutató összefüggésekkel: ez volt a lengyeli kultúrát egy rövid szakasszal megelőző Csőszhalom csoport (természetesen ennek is kreáltak ottani kollégák szlovákiai nevet: Oborin). Ezeknek - a felvázoltnál jóval bonyolultabb - csoportoknak és csoportosulásoknak lényeges szempontja az, hogy mind a Dunántúlon, mind az Alföldön megőrizték a középső neolitikus genetikus elődeiket elválasztó határokat, természetesen mindenütt több-kevesebb, de mindig indokolható és értelmezhető változással. Ez a törvényszerű jelenség kimutatható a következő időszak, a korai és a középső rézkor kulturális csoportosulásában is. Nagyjából azt lehet róla mondani, hogy a hajdani, a keleti (AVK) és a nyugati (DVK) vonaldíszes tömböt elválasztó határ egészen a középső rézkor végéig fennmaradt, időnként kissé rejtve, de mindig világosan kivehetően. Csak utalok a középső rézkorban a keleti bodrogkeresztúri körre (az AVK kitágult elterjedési területén), illetve a nyugati Lasinja-térségre (a hajdani kottafejes kerámia, és az azt követő lengyeli kultúra egy meghatározott térségének a helyén). Északi kollégáink itt sem mulasztották el, hogy a bodrogkeresztúri kultúrától éppen hogy csak megkülönböztethető anyagukat Ludanicenek kereszteljék át. A 2003 augusztusában felfedezett rondellára vonatkozóan William Parkinson szíves szóbeli közlése alapján.
