A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 45. (Nyíregyháza, 2003)

Könyvismertetés - Vofkori Mária: Imreh István, Erdélyi eleink emlékezete (1550–1850) társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok. Teleki László Alapítvány, Budapest és Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 1999, 372 oldal ISBN 973 9257 56 4, ISSN 0865–3925

Vofkori Mária Egykori discipulusaként tőle is tanultam azt, hogy mennyire fontos tartozéka a társadalomtudományoknak a közérthetőség. Ő nemcsak székely eleinkről, hanem székely eleinknek is írt. Vallotta, hogy a sespsibodokiaknak érteniük kell azt, amit a sepsibodokiakról mond. Ennek a gondolatnak a jegyében indítanám ezt a könyvismertetőt egy rövid Imreh István életrajzzal, majd folytatnám a módszeréről szóló ismertetővel, ami után végül magáról a könyvről, az Erdélyi eleink emlékezetérői szólnánk, erről a társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányokat magába foglaló kötetről, amelynek válogatása nem véletlenül lett olyan, hogy az Imreh-i életmű keresztmetszetét adja. Úgy véljük, a szerző tudta, hogy ezt a könyvét már nera követi egy következő. Életrajz 1919. szeptember 12-én született a háromszéki Sepsiszentkirályon. Az apa, akitől a nevét örökölte, falusi polgár volt. Pennás embernek készült, de felsőbb iskola hiányában be kellett érnie a maga szerzetté műveltséggel. Benkő Samu - nagyon érzékletesen - a reneszánsz embert megtestesítő Colas Breugnon regénybeli figurájához hasonlította (BENKŐ 1999.7.). Idősebb Imreh István autodidakta volt több területen is. Cséplőgéppel bírt és ő vezette a faluban az első saját tulajdonú személygépkocsit. Családjára különösen elsőszülött fiára - maradandó hatást gyakorolt erős, nem szokványos egyénisége. Idősebb Imreh István a nagyhírű kolozsvári Unitárius Kollégiumba adta tanulni a fiát és nyugodt is volt felőle egészen a negyedik osztályig. „A negyedik osztály után azonban édesapám tudomására jutott piktorkodásom, és hogy bohémmá ne zülljek, a brassói református kereskedelmi iskolába íratott be" - emlékezett Imreh István (DÁVID 1999.). 1938-ban fejezte be középiskolai tanulmányait a „brassói keriben", de érettségi vizsgát csak 1940-ben, a bécsi döntést követően tehetett. (Az érettségi elmaradása az akkori román tanügyigazgatás „áldásos" működésének volt köszönhető, ami abban merült ki, hogy az egyetemekre való felvételi vizsga hiányában - azért, hogy bizonyos rétegek fiainak és elsősorban a magyar diákság előmenetelének valahogy mégis útját állja - az érettségi vizsgán idegen biztosokkal sorra buktatta meg a felekezeti iskolák végzettjeit.) (BENKŐ 1999.7.) Már jóval korábban élt benne a múlt, a történelmi előzmények megismerésének szükségessége, hisz egyetemi hallgatóként kutatott az Erdélyi Múzeum Levéltárában, a Székely Nemzeti Múzeum kézirattárában, felmérte a háromszéki Sepsibodok társadalmát, de valószínűnek tűnik, hogy a megismeréstől a felismerésig vezető út megtételéhez a bálványos váraljai kutatás adta meg a végső lökést. 1944-ben már gazdaságtörténeti témájú - a székely közbirtokossággal foglalkozó - disszertációval szerezte meg doktori címét. 1947-ben pedig megjelent nyomtatásban az a műve, amelyet az Imreh-i életmű határkövének, vagy ha zenei asszociációval szeretnénk élni, akkor az Imreh-i életmű alaphangjának leütéseként, megszólalásaként tarthatunk számon: a Székely faluiörvények. Az a két év, amely a gimnázium elvégzése és az érettségi, illetve az egyetemre való beiratkozás közé esett, a gyakornokoskodás ideje volt, a „praxi évek" ideje, egy brassói, szász tulajdonban lévő vállalatnál. Két évi gyakornokság és egy sikeres érettségi vizsga után végre beiratkozhatott a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem közgazdaságtudományi szakára. Az egyetem a szellemi fejlődés korlátlannak tűnő lehetőségeit és egy minden szempontból tágabb keretet kínált a sepsiszéki diáknak, aki magában hordozta Sepsiszék és tágabb szülőföldje, a Székelyföld több évszázados emberformáló hagyományait. Kolozsvár a maga pezsgő szellemi életével, az egyetem a maga kitűnő oktatóival eszményi terep volt ahhoz, hogy valaki rátaláljon a saját útjára. Hogy milyen is volt ez a közeg, amelyben Imreh István útkereső időszakát töltötte, azt érzékletesen írja le Benkő Samu, Imreh István 80. születésnapjára írt laudációjában: „..most olyan tanárok előadásait hallgathatta, mint a népesedés-politikában kitűnő statisztikus Schneller Károly, a konjunktúrakutatásokat kezdeményező és amerikai szakkörökben is 252