A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Néprajz - Ratkó Lujza: A néptánc tartalmi elemzése

Ratkó Lujza Ahhoz, hogy önálló tartalmi szempontrendszert dolgozzunk ki, mindenekelőtt az alapelvek tisztázására, a tánc funkciójának és tartalmának fogalmi definiálására és a kettő összefüggéseinek illetve különbségeinek meghatározására van szükség. Alapelvek Első pillantásra meglehetősen szokatlan dolognak tűnhet a táncok vonatkozásában a szó eredeti jelentésében vett tartalomról, különösen pedig jelentésről beszélni - pedig ha belegondolunk, hogy a tánc eredete azokhoz az ősi kultúrákhoz nyúlik vissza, amelyekben még minden tevékenység rítusként létezett (s a rítus tulajdonképpen megelevenített, „eljátszott" szimbólum volt), akkor mindjárt magától értetődővé válik a gondolat. Ezeknek az archaikus kultúráknak megkülönböztető sajátossága volt a szakrális szemlélet, ami a mindennapi élet tevékenységeinek, az emberi élet minden mozzanatának szakrális töltést, a külső megnyilvánulási formákon túlmutató belső jelentést adott. Az archaikus ember ugyanis minden tettével a transzcendencia valamilyen formájához igyekezett igazodni: rítusai révén kapcsolódott be az egyetemes világrendbe, s szakralizálta létének, kultúrájának egészét, azaz összhangba hozta magát és világát az isteni törvényekkel - s ez az, ami a puszta materiális funkcionalitás szintje fölé emelte minden tevékenységét; ez az, ami inherens értelemmel, szakralitással itatta át kultúrájának egészét, s ami ilyen módon tartalommal töltötte meg e kultúra minden egyes jelenségét, megnyilvánulási formáját. (Vö. ELIADE 1987., ELIADE 1993., HAMVAS 1988., OTTO 1997.).Ez a szakrális szemlélet és ritualitás a későbbi, ugyancsak tradicionálisan felépülő kultúráknak is szerves része volt, vagyis az európai paraszti kultúráknak, s köztük a magyar népi műveltségnek is alapját képezte; háttérbe szorulását majd eltűnését a hagyományos kultúrák fokozatos átalakulása, egyre rohamosabb modernizálódása hozta magával. A tánc megszületése eredendően ugyancsak a rítusokhoz kapcsolódott - s mivel mindig valamilyen szakrális-rituális-kultikus szerepkörben létezett, ezért magától értetődő, hogy eleve valamilyen belső jelentést hordozott. A rítus mondanivalóját a tánc térformái, mozdulatai és gesztusai együttesen hordozták a zenével, énekkel és a szöveggel, valamint a rítus egyéb mozzanataival; az archaikus és tradicionális ember kifejezésmódja ugyanis a ma emberétől eltérően nem verbális, hanem analogikus és szimbolikus volt, s ennek megfelelően elsősorban nem szavakkal, hanem valamilyen értelmet magában rejtő cselekvés- és mozdulatsorral fejezte ki mondandóját. Hogy egy-egy táncelemet vagy mozdulatot milyen célokra, milyen szertartás vagy rítus keretében alkalmaztak, illetve megfordítva: hogy egy-egy rítus mondanivalójának kifejezésére milyen mozdulatok voltak megfelelőek, az teljes mértékben az adott mozdulatnak a rítustól függetlenül is létező inherens értelmén, belső jelentésén múlott.

1 A tartalom és a forma szoros egysége, azaz a belső jelentésvilág és külső kifejeződése között tradicionálisan meglévő szigorú oksági-logikai megfelelés ugyanis kizárta, hogy esetlegesen vagy véletlenszerűen forduljon elő egy-egy táncelem. Másképp megfogalmazva: minden jelként vagy szimbólumként funkcionáló vizuális vagy egyéb elem éppen formájánál, megjelenésénél fogva volt alkalmas az adott idea vagy gondolatkör kifejezésére, hiszen a forma már önmagában is felidézte a benne rejlő tartalmat (Vö. COOMARASWAMY 1977., ELIADE 1997., PÁL-ÚJVÁRI 1997.) Ez a * Ez azt jelenti, hogy mielőtt bizonyos mozdulatelemek és -sorok egy-egy rituális cselekmény részévé válva ritualizálódtak volna, már szimbolikus értelemmel rendelkeztek - természetesen nem „objektíve", önmagukban véve, hanem az adott kultúra kollektív és „szubjektív" szemszögéből nézve. Enélkül nem is válhattak volna a rítus részévé. 258