A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 44. (Nyíregyháza, 2002)

Néprajz - Hegedűs Gyöngyi: Az aprójószágtartás hagyományai három Tisza menti faluban (Ároktő, Tiszadorogma, Tiszabábolna)

Hegedűs Gyöngyi Az aprólékokhoz kötődő hagyományokat két részre oszthatjuk: egyik része az aprójószág biológiai fejlődéséhez szükséges tevékenységi kör, másik részét ezeknek a tevékenységeknek a sikerét elősegítő babonák és hiedelmek alkotják, valamint a szaporodást, termékenységet elősegítő „varázslás" - gyakran kapcsolódva a jeles napi szokásokhoz is (MAGYARI 1986. 161.). Számtalan szokás, hiedelem szabta meg és irányította a baromfik keltetését, nevelését, tartásukat, sőt felhasználásukat is (BENCSIK 1971. 224.). Ezekkel a néphit-monográfiákban találkozunk. A tartásmód más állatok tartásához hasonlóan folyamatos változáson ment keresztül, így archaikus vonásai fokozatosan háttérbe szorultak. Ennek egyik oka a tenyésztés tudatos, racionális irányítása volt, de szerepet játszott a nagyüzemi formák megismerése is (MÁRTON 1959. 90.). Az általam kutatott három falu - Ároktő, Tiszadorogma, Tiszabábolna - öregeinek emlékeiből kiderült, hogy korábban a jelenlegitől eltérően folyt az aprójószág tartása. A régi állományokhoz képest a mai átlag - 20 baromfi - elenyészően kevés. Ma már nagyobb mennyiségű baromfi csak a kifejezetten ebből élőknél található. Egykor a „kisüzemi" falusi aprójószágtartás a városi keresletet is kielégítette, tollszedő zsidó kereskedőknek adott munkát, libatömő idénymunkásokat juttatott jövedelemhez vagy a férjhez menő lány hozományába való tollat fedezte, míg ma a mindennapi étkezésben játszik szerepet, elvétve viszik csak piacra. Viszont a faluból elkerült, ritkán hazatérő vendégek jövetelét szinte mindig az apróléknak az udvarról a fazékba vándorlása kíséri, néha még ajándékba is jut belőle. „Csak jobb ízű ez, mint amit a boltban veszünk!" - hangoztatták többször is az öregek. Azt gondolhatnánk, hogy a racionálisabb módszer egyszínűvé teszi a tartásmódot. Annak ellenére, hogy kevés hiedelmet találtam (ez valószínűleg az idő rövidségén is múlott), az aprólék választéka, gondozása, tenyésztése még így is sokszínű lehetőséget kínál, majdnem minden háznál különbözik valamiben. Elsősorban tyúkokkal és csirkékkel találkozhatunk ezekben a falvakban, és feltűnően sok helyen van néma kacsa, amelyet itt pulykakacsának vagy egyszerűen csak pulykának hívnak. Ez elmondásuk alapján azért jobb a magyar kacsánál, mert nem csápolja úgy ki a vizet, nyugodtabb fajta. Liba csak ott van, ahol tudnak neki elég vizet biztosítani. Régen csapatostul voltak kacsák, libák mindenfelé. Kicsapták őket az utcára, a töltésoldalra, vizenyős helyekre, kiterelték őket holtágakra. A libát különösen igénytelennek tartották, mivel mindent lelegel, de a kacsa is megtalálta a napi eledelét a vízben. így a művelésbe be nem fogott, gyengébb minőségű területeket is hasznosították, és a takarmányozás is kevesebb ráfordítást igényelt. Ezeknek a lehetőségeknek egy része megszűnt, a rétek kiszáradtak, a töltésoldalalak eldudvásodtak. Az állandó permetezés miatt is jobban kell vigyázni a jószágra, így nem meglepő, hogy az árok partján legelő libákkal mindössze egy ízben találkoztam, Tiszabábolna egyik végén. Pulykát nagyon ritkán tartanak, mert sokkal több törődést igényel, igen kényes jószág. Ha pedig felnő, az udvar zöldjének még a tövét is kieszi. A galambot nem szeretik különösebben. Ha van, megtűrik a padláson, de sokszor gondot okoz, ha elszaporodik, mert az aprólék elől eleszi a szemet, hasznot nem hoz, mert húsát nem igazán szeretik. „Többre becsülöm én attól a csirkehúst." (K. F.) 222