A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Esszé - Ujváry Zoltán: Folklór Móra Ferenc műveiben

Ujváry Zoltán Azonos az álláspontja azzal a gyermekjátékdallal kapcsolatban is, amelyik így kezdődik: Ispiláng, ispiláng, ispiláng rózsa/ Rózsa volnék, piros volnék, mégis kifordulnék. Több kutató a rózsával összefüggő dalszövegben a magyarság ősi hitvilágának emlékét látta. Móra egyetért azzal, hogy az ispiláng nem más, mint egy magyarországi német dalocska - Ich spiel einen Rosenkranz... - elmagyarosodott változata (A magyarság virágai). Adomák Móra írásai bővelkednek anekdotákban, népi adomákban. Ezek jó részét saját környezetéből, ásatási emberektől és a téma színesítéséhez irodalmi élményekből meríti. Előfordul, hogy ugyanazt az adomát két írásában is elmondja. Ilyen pl. a kunágotai utcáról szóló tréfás történet, amelyben magát is szerepelteti: „A kunágotai nagy utca olyan hosszú, hogy mesélnek egy fiatalemberről, aki legénynek indult el az elején, és nagyapának ért a végére... én egy hétig mindennap mint nagyapa indultam el rajta, de egyszer sem lett belőlem fiatalember, mire a végére értem.,, (Mit találtam a cirokfóldön; Fölkarolom Kopernikust). Egy alkalommal Móra Szőregen a helybeliektől érdeklődött régészeti leletekről: „mindenki tudott a régiségekről, de mindenki a szomszédja földjében". Erről jutott eszébe egy adoma, amit a Kéményseprőéknél Szőregen c. írásában mond el. „Ügy jártam, mint a csépai magyar, aki először vetődött Pestre, s a Rákóczi úton azt kérdezte a rendőrtől, melyik az utcának a másik oldala. - Melyik? Hát az ni! - mutatott át a rendőr a túlsó oldalra. - A fene tud eligazodni ezeken a pestieken! - keseredett el a csépai ember. - Az előbb azon az oldalon kérdezősködtem, ott meg mindenki azt mondta, hogy ez a túlsó oldal." A szegedi árvízre emlékezve írja a Gergely-napi harangszóban, hogy mivel a temetők mind víz alatt voltak, az árvíz halottait meglehetősen rendszertelenül temették el a városon kívül, ahol egy kis száraz helyet találtak. Előfordult, hogy „egy-egy holttest zavarba hozta az egyházi hatóságokat", így történt, hogy egy fiatal rabbi, név szerint Lőw Immánuel zsidó szertartás szerint temetett el egy leányt. Tévedését elmondandó a belvárosi paróchiára ment, s így adta elő az esetet: „- Nagy bajom van, nagyságos uram - kezdte elfogódottan. - Mondjad no, fiam - bíztatta Kremminger, az öreg apátplébános. - Tegnap zsidó rítus szerint temettem el egy fiatal lányt, akit a mi templomunk körül fogtak ki a vízből. - Hát aztán? - Mára kiderült róla, hogy nem volt zsidó. Az öreg pap és a fiatal pap elgondolkodva néztek egymásra. Végre is az öreg pap törte meg a csöndet: - Szólt valamit? - Kicsoda? - riadt föl a rabbi. - Hát a halott. - Nem, az nem szólt semmit. - No hát akkor te se szólj, öcsém, semmit! - zárta le az apát a tárgyalást." A szőlő leverői értekező Bort iszik a magyar ember... c. írásában egy Petőfivel kapcsolatos anekdotát elevenít fel: „Mikor Petőfi összegyűjtött versei megjelentek, az egyik vers egy máramarosi nemes urat úgy kihozott úri flegmájából, hogy azonnal tintát hederített, tollat vágatott magának, és levelet írt a költőnek. A vers, amely a nemes urat kihozta a sodrából, ez a szomjas vers volt: Mért nem tesz az Isten most csodát? Változtatná borrá a Tiszát, Én meg hadd lehetnék a Duna, Hogy a Tisza belém omolna." 544