A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Muzeológia - Viga Gyula: Néprajzi muzeológia – változó időben

Néprajzi muzeológia - változó időben Lényegében behatárolt az az örökség is, amit a múzeumok épületeikben, raktári- és kiállítási helyiségeikben magukénak tudhatnak. A múzeumok épületeinek többsége - az erőteljes átépítések ellenére - diszfunkcionális, az intézmények nagyobb részében igen szűk mozgástere van a szakmai-muzeológiai elképzeléseknek. A raktározás technikája a mindenkori költözések és berendezések színvonalát és anyagi kondícióját tükrözi, képük maga is egyfajta intézménytörténet. A legkorábbi múzeumi tárlók, szekrények ma már lassan maguk is a történeti gyűjteményekbe vándorolnak, s a szertári üveges szekrényekről a házilag előállított fapolcokon és a kétségkívül praktikus Salgó-Dexion rendszeren át a gördíthető polcokig, a tömör tárolásig a raktározásban is jelen van a múzeumok XIX. és XXI. százada. Sajnos, nem mindig az adott gyűjtemény igényeihez igazodóan! Közgyűjteményeink belső térarányainak kialakításánál valójában soha nem volt irányadó az a szakmai evidencia, hogy a világ múzeumaiban levő műtárgyállománynak becslések szerint - csupán 4-5%-a szerepel vagy szerepelt már a kiállításokban. Szakmánk sem sietett soha normatívakkal a gondokkal küzdő intézmények segítségére. Külön téma lehetne a restaurálás kérdése, ami - megítélésem szerint - technikájában és eszköztárában a legtöbbet fejlődött az elmúlt évtizedek múzeumügyében, mégsem lesz képes talán soha közelről követni egy nagyobb közgyűjtemény folyamatosan jelentkező állagvédelmi elvárásait. Restaurátorok jobbára csak a megyei központokban dolgoznak, elsősorban a régészeti leletek kötik le őket, a néprajzi gyűjtemények messze nem élveznek prioritást. Ha arra gondolunk, hogy egy nagy értékű történeti textília restaurálása akár többéves feladat is lehet, akkor nem túlzottan biztató a jövőkép. Bár személyfuggő, de sok vonatkozásban megörökölt a kutatások irányultsága is. A múzeumok nagy többségében a néprajzos szakemberek elsősorban tájkutató tevékenységet végeznek, ami kétségkívül feladatuk, de nem feledteti, hogy a néprajzos muzeológusok vizsgálatai nem kapcsolódnak össze organikusan gyűjteményeik tárgyi anyagával. Ez nem lenne zavaró, ha a fentieknek megfelelően - nem befolyásolná a néprajzi tárgyi örökség egészének a fejlesztését, komplex értelmezését. Hiányként fogalmazódik meg - ez a következő évek számítógépes adatfeldolgozásának feladata is lehet -, hogy a gyűjtemények nagy többségében nincs organikus kapcsolat a tárgyi-, adattári-, fotótári kollekciók között, azok nem segítik együttesen az anyag értelmezését. A hiányzó tárgyak típusait, tárgysorozatait, a formák, a díszítmények materializálódott rendjét ki kell egészíteni a fényképek, rajzok, leírások információival, s mindez együtt adhat teljes adatbázist. Bár az elmúlt évtizedben nem maradt változatlan, de nagyon nehezen formálható struktúrát jelent a megyei múzeumi szervezetek - szakmailag nagy értékű - hálózata. Ezek törvényi létrehozásakor (1963) jobbára a közigazgatási határokhoz való igazítás, illetve a megyei tanácsi rendszerhez mint fenntartóhoz való rendelés érvényesült, ám sem az akkori állapotban, sem azt követően nem idomultak a hálózatok a regionális szakmai, idegenforgalmi stb. feladatrendszerhez. Az új intézmények létrehozása is gyakran személyfüggő (volt), s bár kézenfekvőnek tűnt a tájmúzeumok gyűjtőkörét a történeti kistájak határaihoz igazítani, ez a megyék döntő többségénél szakmailag nem alkot organikus egységet. Sok vonatkozásban spontán folyamat az egyes intézmények felépülése/felépítése is. Az egyes múzeumok szakmai irányultsága ilyen módon - legalább középtávon - rendre megmerevedik, s a struktúra nem feltétlenül a regionális feladatrendszer, feltételek és elvárások tükrözője. Mindebből csak részben következik, hogy az egyes megyék szintjén sem történik törekvés arra, hogy az érdeklődő látogató ne ugyanazt lássa az egyes muzeális intézményekben, s hogy a látnivaló az idegenforgalmi folyosókhoz is igazodjon. Mindez persze nagyon nehezen alakítható ki, s a hálózatok formálása is roppant nehéz. Anélkül, hogy elvitatnánk ebben a mindenkori törvényhozók és fenntartók jó szándékát és szűkös mozgásterét, megállapítható, hogy a döntéshozók számára - országos és helyi szinten - valójában sokadrangú szempont, hogy a múzeumba került tárgyak a következő évszázadok számára is megmaradjanak kulturális örökségként. (Ebben magam