A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Muzeológia - Viga Gyula: Néprajzi muzeológia – változó időben

Viga Gyula nem észleltem elmozdulást az elmúlt évtizedben sem! A régen várt törvény nem hozott hosszú távú megoldásokat, a hálózatokba való beavatkozás - mint például a szerencsétlen Békés megyei esetben - a legkevésbé sem történik a muzeológia szakmai érvei mentén, s nem javít az intézményhálózat helyzetén.) Egy vidéki múzeumnak - de így lehet ez a nagy fővárosi intézményekkel is - a helyi elvárásokhoz igazodva, napi szinten kell jól „muzsikálnia" ahhoz, hogy hosszabb távú szakmai céljaihoz is eséllyel lásson. Ebbe bizonyos divatok is belejátszhatnak - például a népművészet iránti érdeklődés fokozódása, vagy az újabban gombamód szaporodó településmonográfiák divatja -, de akár egy érdeklődő polgármester vagy önkormányzati bizottság is fordíthat a mozgások irányán. A közgyűjtemények hosszú távú céljaihoz mindig a napi társadalmi sikereken át vezet az út, jószerével senki nem gondolkodhat több generációval előre. Magam úgy gondolom, hogy ez megint nem csupán financiális kérdés, hanem a generációk életének folytonosságában, organikus viszonyában bekövetkezett zavar, ami belátható időn belül aligha orvosolható. 3. A fentiekkel együtt az elmúlt évtizedben nem maradt változatlan a muzeális gyűjtemények intézményrendszere sem. A sokat emlegetett, s valóban igen soknak tűnő, 700 körüli muzeális intézmény nem jelent organikus és változatlan intézményrendszert. Újak születnek, mások megszűnnek, s a megmaradók jelentős része sem felel meg a muzeális gyűjtemény/intézmény kritériumainak. (Az általuk őrzött műtárgyak sorsának figyelemmel kísérésén túl nem is kell úgy kezelnünk őket!) A tulajdonlás megváltozásával (újra) létrejött egyházi-, alapítványi-, akár magánmúzeumok mellett különösen érdekesek a helyi, önkormányzati fenntartású formációk. Új divatja támadt a tájházak létrehozásának is. Úgy tűnik, hogy a szabadtéri néprajzi múzeumok, s az idegenforgalmi-turisztikai igényeket nagyban kiszolgáló tájházak a tradicionális kultúra megismertetésének alapvető formáját képviselik. Mivel az utóbbiakban - mint cseppben a tenger - az egész múzeumügy több jellemzője is tükröződik, érdemes kicsit részletesebben időzni ennél a kérdéskörnél. Köznyelvünk ma már közönségesen tájház elnevezéssel említi azt a sajátos, alapvetően többfunkciós, jellemzően tradicionális parasztházban elhelyezett, jellegzetesen muzeális és közművelődési intézménytípust, amit Magyarországon - de a környező országokban is többféle elvárás hívott életre az 1960-as évektől (vö. VIGA 2000.). A napjainkra erőteljesen megszaporodott, az egyes megyékben jószerével önálló és karakteres hálózatot alkotó intézmények létrehozásának a második világháború után megerősödött műemléki kutatómunka adta az első lökést. A hazai műemléki állományban új színfoltként jelent meg a népi műemlékek (a hagyományos besorolás szerint inkább műemlék jellegűvagy településképi jelentőségű épületek) - jelentős számú objektumot átfogó - csoportja. Hasznosításuk legkézenfekvőbb formája volt - s ez a másik lendítő erő - a falu tradicionális kultúrájának minden korábbinál karakteresebb és átfogóbb átalakulása. A néprajzi-népművészeti érdeklődés az 1960-70-es években virágkorát élte, s nem lehet csodálkozni azon, ha a felújított, megmentett népi építészeti objektumok hasznosításában első helyen a muzeális forma, a jobbára enteriőröket előállító, lokális kvázi múzeumok létrehozása dominált. Valóságos múzeum/tájház alapítási láz jelentkezett az 1970-es években, amit minden településen néhány helybeli lelkes gyűjtő, honismereti kutató szervezett, akik szerencsés esetben a falu hivatalosságainak támogatását is élvezték. A műemléki állománynak közel tizedét kitevő falusi építmények hasznosítását 1974ben minisztertanácsi határozat és jelentős hozzárendelt pénz segítette, s lényegében egészen az Önkormányzati Törvény megszületéséig a települések és a megyei múzeumi szervezetek más-más módon megosztott - közös feladata volt ezen objektumok létrehozása és gondozása. Mivel az elmúlt tíz esztendőben jelentősen növekedett ezen intézmények száma, s úgy tűnik, hogy kialakításuk, hasznosításuk máig hordozza a kezdeti időszak tisztázatlanságait, talán nem indokolatlan írni ezekről az objektumokról! Akkor sem, ha az elmúlt két évtizedben a témának számottevő már a szakmai irodalma, szegényes viszont a metodikája. (Nem kívánok ennek itt a részleteibe bocsátkozni, csak az említés szintjén: IKVAI 1961. A miskolci Herman 630