A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Muzeológia - Viga Gyula: Néprajzi muzeológia – változó időben

Viga Gyula Az alábbiakban a néprajzi muzeológia - már lezajlott, illetve remélt - változásának néhány elemére kívánom felhívni a figyelmet, melyekben talán fel-felsejlik az egész intézményrendszer formálódásának néhány vonása is. 1. Az 1802-től datálható múzeumügy történetében a néprajzi érdeklődés az Európán kívüli népekkel kezdődik, s jobbára csak az 1870-es évektől, a paraszti társadalom és műveltség polgárosodásának gyorsulásával és a vele együttjáró kulturális változásokkal fordul a Kárpátmedence népei felé. Az 1870-es, 1880-as évek igazi virágkorát jelentik a múzeumok alapításának, igaz a földrajzi-társadalmi-kulturális helyzetüknél fogva élen járó, regionális központ szerepét betöltő városok (Kolozsvár, Kassa) vagy múltjuk és koherens kultúrájuk megfogalmazásában erős csoportok és települések (pl. jászok) már túljutottak a közös kulturális örökség tárgyi kollekciókban való megfogalmazásán (KOREK 1988.). Magyarország a nemzeti kultúra megkonstruálásának időszakát éli, aminek a hagyományosnak tartott paraszti műveltség az egyik letéteményese. Ezzel együtt rendszeres néprajzi gyűjtésről a vidéki múzeumok esetében még évtizedekig nincs szó, hiszen a paraszti kultúra jelen van, ha számosan érzékelik is annak változását, csak a nagyobb múzeumi kollekciók igyekeznek követni a tárgyi javak előző generációinak kikopását. Ambivalens módon hat minderre Trianon traumája: az ország testéről leszakított területek népcsoportjai örökítik tovább a régit, a tradicionálisát - máig az archaikusát keresi bennük a kutatók többsége -, ugyanakkor az anyaország területén csak lassabban fordul a figyelem a falu polgárosodása felé. A vidéki múzeumok döntő részében a második világháború előtt nem volt néprajzos szakember, s ha igen, nagy jelentőségű a hagyományos - elsősorban egy-egy településen, tájban jellegadónak vélt - tevékenységek, technikák alapos feltérképezése, leírása, eszközeik összegyűjtése. Szisztematikus néprajzi tárgygyűjtésről a muzeális intézmények többségében alig beszélhetünk. Ahogyan a magyar néprajzban - de a vidéki Magyarország társadalmával és kultúrájával foglalkozó más területeken is - mind erőteljesebben hangsúlyozódik a népélet változása, úgy tágul a tárgyi gyűjtés horizontja, s kezdődnek próbálkozások a hagyományos népi kultúra emlékeinek megőrzésére és átörökítésére. Mindennek azonban fejlett intézményrendszere, felkészült szakember gárdája, szakmai struktúrája csak az 1950-es, méginkább az 1960-as években alakul ki, amikor a vizsgálat és gyűjtés tárgya már visszafordíthatatlan változások után van. Az 1960-as - 1970-es évek nem csupán a néprajzi muzeológia, hanem az egész néprajzi érdeklődés virágkorát is jelentik, amikor - a tárgyi örökség gyűjtése mellett - a népi kultúra törvényszerűségeinek kutatása és annak megismertetése, társadalmasítása is magas szinten áll. Azóta jószerével örökös a bizonytalanság: sikerül-e megőrizni, de legalább rögzíteni mindazt, ami akár az értelmezéshez, akár a részletek múzeumi rekonstrukciójához elengedhetetlen, s hogy miként kell(ene) a gyűjteményekben folyamatosan tükröztetni a megállíthatatlan változásokat megelőző állapotokat, eszközöket, struktúrákat. Egészében nem kimunkált sem a metodika, sem a technika, de nem ismert egészében, hogy valójában mennyire teljes a polgárosodás, indusztrializáció előtti kultúra tárgyi öröksége, s mit is őriznek együtt a hazai köz- és magángyűjtemények néprajzi raktárai, tárlói. 2. A tárgyi kulturális örökség néprajzi emlékanyagának mai gondozói jószerével megváltoztathatatlan, legfeljebb a szinkron gyűjtésekkel - nem könnyen - bővíthető tárgyi együttesek gondozói. Rendkívül sok múlott az előző generációk tevékenységén: néprajzi érdeklődésű, a tárgyakat szerető előd(ök) szakmai örököse utolérhetetlen előnnyel rendelkezik a tárgyi kollekció kondícióját illetően. A múzeumi törvény(ek) és a muzeológusi szemlélet sem a cserét, sem a selejtezést nem preferálja, az előző generációk által összehordott tárgyegyüttesek, tárgyi sorozatok csakúgy, mint az egyes darabok egy jórészt lezárt kollekció állandó alkotóelemei. A mit gyűjtsünk kérdését egyre inkább a hogyan mentsük és őrizzük meg dilemmája váltotta fel. Nem meglepő, ha mindez sokakban a megkésettség, az örökös esélytelenség érzését kelti, s a rövidtávú szakmai tevékenység és a közép- vagy hosszútávú gyűjteményi feladatok közötti különbségek állandó visszahúzóerőt gyakorolnak a muzeológus társadalomra. 628