A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Természettudomány - Frisnyák Sándor: Antropogén tájformálás az Alföldön

Antropogén tájformálás az Alföldön eljelentéktelenítették a római kor alkotásait. Az alföldi makrorégiót a nomád és félnomád népek szállták meg. A kor jellegadó legelőváltó állattartása mellett az erdőssztyepp síkság ármentes térszínein földműveléssel is foglalkoztak, felhasználva a faekére szerelt vaspapucsot és az egyéb tökéletesedő talajművelő-termény-betakarító eszközöket. A 750-től 900-ig tartó száraz klíma az alföldi pásztortársadalmak és a földművelő közösségek fokozatos pusztulásához, majd az avar birodalom megsemmisüléséhez vezetett (GYÖRFFY-ZÓLYOMI 1994. 27-30., RÁCZ 1999.). A neolitikus forradalomtól a magyar honfoglalásig (895) élt népek - váltakozó mértékben és módon - avatkoztak bele a természeti környezet fejlődésébe. A tájváltozás legszembetűnőbb „eredménye" az erdőterület fokozatos csökkenése. Krisztus születése idején a Kárpátmedence erdősültségi foka 75-80% körül lehetett, a IX. század végére kb. 35-37%-ra csökkent (KORDOS 1996.). A földművelés és ennek térbeli megjelenése, a kultúrtáj kis területekre korlátozódott, az állandó helyváltoztatás és az alacsony népsűrűség miatt a honfoglalás kori Alföldön nem volt jellemző. A

IX. században a magyar honfoglalás előtt kb. 150-300000 ember élt a Kárpátmedencében (KRISTÓ 1996.154.). Az 1 km

2-re jutó népesség 0,46-0,92 fő, ha pedig egy szűkebb területre, a 220000 km

2-es sík- és dombvidéki élettérre számítjuk a népsűrűséget, akkor is csak 0,7 és 1,4 fő/km

2-es értéket kapunk. Ilyen alacsony népsűrűség mellett (a peremtájakon fennmaradt kisebb szláv kultúrpusztákat kivéve) a korábbi kultúrtájak nem voltak fenntarthatók. A kultúrtáj - felfogásom szerint - emberi munkával átalakított és folyamatosan használt tér. Ha megszűnik a szántóföldek és kertek használata, a táj elvadul, füves-bozótos, majd erdős területté válik. A magyarság 895-ben tehát olyan területre érkezett, amely - többek véleménye szerint - már nem volt nyerstáj (= őskörnyezet), de kultúrtáj sem, mert azt a Kárpátmedence népei csak igen hosszú idő alatt - nemzedékek egymásra épülő munkájával teremtették meg (BULLA-MENDÖL 1947., FRISNYÁK 1990., FRISNYÁK 1992., FRISNYÁK 2000., GYÖRFFYZÓLYOMI 1994, PRINZ-CHOLNOKY-TELEKI 1938., VÁRKONYI 1999. 260.). A honfoglalás kori természeti környezet Györffy György és Zólyomi Bálint szerint „nem sokat különbözött attól, amint térségünk az elmúlt évszázadok népességrobbanása és természetrombolása előtt kinézett" (GYÖRFFY-ZÓLYOMI 1994.) (2. kép). A XVIII-XIX. századi kéziratos mappák (köztük az 1:28800-as méretarányban készült első katonai térképfelvétel) szerint a vízborította és árvízjárta területek 48700 km

2-t, a történelmi Magyarország 15%-át foglalták el (3. kép) (LÁSZLÓFFY 1938., SOMOGYI 1994.). A honfoglalás korában - a már említett globális éghajlatváltozás (aszályos klíma) következményeként - a folyók által elöntött területek, tavak, mocsarak és lápok kiterjedése kisebb lehetett, mint a kartográfiai munkálatok idején, a XVIII. század végén és a XIX. század első felében (4. kép). Az elöntött terület 53%-a a Tisza és mellékfolyói alföldi szakaszára jutott és alapvetően meghatározta a magyarság környezetgazdálkodását, a természeti erőforrások hasznosításának mértékét és módját. Az Alföld két geomorfológiai szintre, az amfibikus árterekre és az ármentes térszínekre (= életkamrákra) különül (GLASER 1939.). Az alföldi árterek - a vízfolyásokhoz viszonyított helyzetük alapján - alacsony és magas ártérre tagolódnak. Az alacsony ártereket - pl. a Szatmár-Beregi síkság, a Bodrogköz, a Körösök vidéke, a Sárköz, a Béga és a Temes melléke stb. - a gyakori vagy állandó vízborítottság jellemezte. Az alacsony árterek láp- és mocsárvilága a feudális kori környezetgazdálkodás egyik sajátos ökológiai típusát alkotta (pl. az Ecsedi-láp, a Szernye, a Szennaés a Blatta-mocsár, a Rétköz, a Taktaköz, a Zagyva-völgy alsó szakaszán a Hajta-mocsár, továbbá a Kis- és Nagy-Sárrét, az Alibunári mocsár stb.). A magas ártereket az árvizek csak időszakosan öntötték el. Ilyen volt pl. a Hortobágy, a borsodi Mezőség, a Duna menti síkság stb. A váltakozóan nedves-száraz ártérövezetből morfológiai lépcsőként emelkednek ki az Alföld nagykiterjedésű löszös síkságai (a Bácska a Telecskai-löszplatóval, a Békés-csanádi löszöshát, a Hajdúhát déli fele, a Nagykunsági löszöshát stb.), & futóhomokos hordalékkúp-síkságok (a Duna-Tisza közi homokhátság, a Nyírség, a Deliblát) és a medenceperemi hordalékkúp-síkságok (pl. a Pesti-síkság, a Mátra- és a Bükkalja). 557