A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Néprajz - Fábián László: „Szatmári szilva” – régen és ma

Szatmári szilva" - régen és ma Fábián László A szeszes erjedést már az időszámításunk kezdete előtt több ezer évvel ismerték és alkalmazták. Kezdetben a levegőben és a gyümölcsök felületén élő mikroorganizmusok az ember tudatos beavatkozása nélkül, spontán erjesztették a cukortartalmú anyagokat, s a kierjedt alkoholos folyadék mámorító hatását felismerve később tudatosan készítették és fogyasztották azt. A szeszes italok születésének titkát istenektől eredőnek tartották, és az italokat különböző vallási szertartások alkalmával fogyasztották. A szesz lepárlással való elválasztása és töményítése csak évezredekkel az alkoholos erjedés megismerése után vált lehetővé. A VII. és XI. század között élő arab tudósok fejlesztették ki a mai értelemben ismert desztillációt. A desztilláció kifejezés a destillare - azaz kicsepegni latin szóból, az olasz alkimistáktól származik, s arra utal, hogy a hűtőben az alkohol cseppképződés közben kondenzál. Az alkohol elnevezés az arab al-kukul szóból származik, ami finom port jelent, és a szesszel nem hozható gyakorlati összefüggésbe. Az alkohol elnevezést Paracelsus (1493-1541) filozófus és orvos használta először, majd később 1786-ban Lavoisier nyomán vált közismertté. A Föld különböző országaiban más és más alapanyagból történő szeszgyártás fejlődött ki. Ennek következtében a szeszes italoknak országonként nagyon változatos fajtái alakultak ki. Magyarországon gyümölcsökből és gabonából gyártották a szeszt. A borfőzés, azaz a gyümölcspálinka-előállítás írásos emlékek alapján a XV. századra vezethető vissza. A seprőpálinka első írott említése 1540-ből való, amikor is a tavaszra meghibásodott seprős borokat dolgozták fel. A törkölypálinkát jóval később, csak 1822-ben említik. A szilvapálinkáról 7772-ben tesznek először említést (SÓLYOM 1986. 15-16.). Maga a pálinka szó a XML században felbukkanó szlovák jövevényszó, ott az „égetni" ige származéka. Más források szerint már a XVI. századtól vannak adatok arra vonatkozóan, hogy fellendült a pálinkafőzés és az ecetgyártás is a Tisza és mellékfolyóinak mentén. A rövid általános történeti bevezetés után nézzük meg közelebbről Szatmár megyét - azon belül Csengert ezen témához kapcsolódóan. Az a kifejezés, jelzős szerkezet, hogy „SZATMÁRI SZILVA" - így a pálinka szó nélkül - minden italt értő személy számára fogalom, mondhatni márkavédjegy (1. kép). Bár nem olyan közismert, mint a két világháború között világhíressé tett „barackpálinka", - ám aki megkóstolta az igazi, valódi szatmári szilvapálinka ízét, fenséges aromáját - miután levegőt kap, csak könnyes szemmel tudja dicsérni. A szatmári szilvapálinka igazi hazája, mint neve utal rá, a történelmi Szatmár vármegye síksági része, különösképpen annak legnagyobb folyója, a Szamos menti öntésterületek. Ezeknek az évről évre vízzel elöntött, iszappal trágyázott gazdag televényei jelentették a szilvások igazi hazáját. A dzsungelszerű, senki által nem gondozott, ám mégis mesés gazdagon termő ősszilvások mindkét oldalról végigövezték a folyót. 1. kép Szatmári szilva pálinka - címke Abb. 1 Szatmárer Pflaumenschnaps - Etikett 493