A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 43. (Nyíregyháza, 2001)

Régészet - Kobály József: Néhány adat Kárpátalja honfoglalás és Árpád-kori leleteiről

Kobály József megvásárolta, s 1912. április 1-én bejegyzést készített naplójába (LEHOCZKY R.j. IV. 267-268.). Innen értesülünk a leletekről is. Eszerint a vaskard kétélű, 70 cm hosszú, 4 cm széles, egyenes, markolatnyújtványa 2 cm vastag, 5 cm hosszú, csonka. A cserepek egy 1 cm falvastagságú, öblös edényhez tartoztak, melynek pereme 2 cm széles és kihajló, alatta 1 cm széles borda fut körbe, az öblön szabálytalan hullámvonal díszítés. A feneke 8 cm átmérőjű, közepén 2 cm-es négyszögben „markolatos kés féle(?) alak" benyomva. Az edény szennyesszürke, jól kiégetett. Még ugyanabban az évben Lehoczky említést tett a leletekről (LEHOCZKY 1912. 89.), ahol már arról is szólt, hogy a kard és az edény „feldúlt csontok mellett" kerültek elő. Az együttest honfoglalás kor előttinek határozta meg, s a szlávokhoz kötötte. Ezt a nézetet többen átvették (EISNER 1925. 57-58., 62-63., BALAHURI-PENYAK 1978. 95., BALAHURI-BIDZILJA-PENYAK 1980.125.). Kovács László a kard rövidségére utalva fenntartással kezelte az adatot (KOVÁCS 1995. 169.). A kard és a cserepek az I. világháború utáni zűrzavaros években, amikor a Lehoczkygyűjtemény több ízben költözött, elveszett, s a Lehoczky Múzeumba már nem került be. így a leletek összetartozása és keltezése bizonytalan. A kétélű kard valóban túlságosan rövid ahhoz, hogy a X. század végére - XI. századra keltezzük. Az edény formája és díszítése alapján akár honfoglalás vagy kora Árpád-kori is lehet, de a fenékbélyeg későbbi datálást sem zár ki (2. kép 10.). Irodalom: LEHOCZKY R.j. IV. 267-268., LEHOCZKY 1912. 89., EISNER 1925. 57-58., 6263., PASZTERNAK 1928. 190., EISNER 1933. 260., BERNYAKOVICS 1957. 437, BALAHURI-PENYAK 1976. 117, BALAHURI-BIDZILJA-PENYAK 1978. 95, PENYAK 1980. 125. 14. Munkács III. (Mukacsevo, Mukacsivi járás) A Zatlukál testvérek említenek egy „magyaros jellegű kardot", amely a várostól keletre lévő Kishegy egyik előfokán, a Várdombon került elő a puszta földből. A lelet nem maradt fenn. Keltezése problematikus. Az adat fenntartással kezelendő. Irodalom: ZATLUKAL-ZATLUKAL 1937. 175. 15. Patkanóc (Packanyovo, Uzshorodi járás) Lehoczky Tivadar szerint a „helység határában a lejtőkőn s hullámszerű magaslatokon több felhányt terjedelmes halom emelkedik, melyeket a lakosok tatársíroknak tartanak... Egy felbontott halomban szén és hamurétegben durva cserepek és vas kengyel- s zablatöredékek találtattak" (LEHOCZKY 1892. 118.). A fentiek alapján a lelet - bár fenntartásokkal - felkerült a magyar honfoglalás kori régiségek lajstromára. Meg kell jegyeznem azonban, hogy Lehoczky nem saját ásatási megfigyeléseit tette közzé, hisz kéziratos naplójában a lelőhely nem szerepel, hanem a helybeliek szóbeli adataira támaszkodott. Ha ehhez még hozzáfűzzük, hogy maguk a leletek sincsenek meg, akkor helyt kell adnunk a már korábban hangoztatott kétségeknek (EISNER 1933. 280.), melyek a tárgyak problematikus voltát hangsúlyozzák. Irodalom: LEHOCZKY 1892. 118, EISNER 1933. 280, FEHÉR-ÉRY-KRALOVÁNSZKY 1962. 60. 16. Tiszasalamon (Szolomonovo, Uzshorodi járás) Honfoglalás és kora Árpád-kori temető. 1875-ben Sziber Ede, az Ungvári Királyi Katolikus Főgimnázium igazgatója, az Ung megyei régészeti és múzeumi mozgalom úttörője arról értesült, hogy a Sátoraljaújhely-csapi vasút mentén a munkások csontokat leltek. Sziber Ede a helyszínre sietett és a vasút és a Tisza holt ága között, a község határában egy kiemelkedő helyen ásatást végzett (SZÁRAZ 1896. 132.). Az ásatások pontos leírása hiányzik, de az előkerült leletek arról tanúskodnak, hogy minimum két, de bizonyára ennél is több sírt találtak. A régiségek előbb az ungvári gimnázium régiségtárába kerültek, majd 1928-ban Munkácsra, a Lehoczky Múzeumba, végül 1950-ben Ungvárra, a KHM-be. A leletet elsőként közlő Száraz Antal felfigyelt arra, hogy „a salamoni sírleletek nem látszanak egységes jelleggel bírni", s az Árpádoknak abból az idejéből származnak „a mikor ó és új keleti és frank szokások és fölszerelések egymás mellett járnak és egyesülnek" (SZÁRAZ 1896.135.). A kutató elsősorban a vassarkantyút tekintette 212