A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 42. (Nyíregyháza, 2000)

Történelem - Nógrády Árpád: A középkor végi Magyarország mindennapi kenyere (Beregszász lakosságának gabonavásárlásai 1530-ban és a Jagelló-kori malomvámok)

A középkor végi Magyarország mindennapi kenyere (Beregszász lakosságának gabonavásárlásai 1530-ban és a Jagelló-kori malomvámok) Nógrády Árpád Kenyér. Fekete avagy fehér, kelesztett vagy kovásztalan, a középkori magyar király alattvalói kilenc tizedének életében meghatározó helyet foglalt el: a betevő falatot jelentette. S ha olykor valamilyen háborús esemény, rendkívüli természeti csapás következtében a vetés elmaradt, illetve nagy területen semmisült meg, s az emberek asztaláról a kenyér eltűnt, akkor még a halban-vadban gazdag Magyarország nagy állatállománnyal rendelkező lakosai között is felütötte fejét az éhinség.

1 A félreértések elkerülése érdekében persze szögezzük le nyomban, hogy írásos emlékeink egybehangzó állítása szerint a. fames rémével csak ritkán kellett megküzdeni a Kárpátok övezte királyságban. Ám hiába az utazók — nyilván sok mindenben túlzó de bizonnyal valóságmagvú — leírásaiban emlegetett bőség, a búza tolakodó módon mégis minduntalan jelen volt a hétköznapok világában. Nagy úr. A belőle sütött kenyér ugyanis, hálátlanul alacsony terméshozama ellenére gazdag és szegény minden ételének kísérője. Egy XIII. századi oklevél IV. Béla és udvara napi ellátását 12 ökör és 4 hordó bor mellett 1000 kenyérben határozta meg. A Thuróczy Krónika pedig a visegrádi királytalálkozón jelen lévő lengyel és cseh uralkodó kíséretének napi 1500 és 2500 kenyérre rúgó fogyasztását örökítette ránk.

2 Ott állt Mátyás palotájának asztalán, hogy főrangú vendégei — más köret nem lévén — a fűszeres mártásokban úszó húsok alá tegyék.

3 És főképp elmaradhatatlan az egyszerű emberek táplálkozásából. Az esztergomi érsek dévényi tizedborát behajtó officiális és szolgái például prandiumiz. hússal, cenaxz. pedig többnyire répával és hagymával ízesített kásájuk mellé ették (MOL DL 35029). A kenyérgabona a táplálkozás terén betöltött eme kulcsfontosságú — s ezáltal a középkorban az élet teljességét átható — szerepe révén egyúttal sajátos indikátorként is szolgál. Bőséges fogyasztása az egyszerű nép körében a jólét mindenkori mutatója, árváltozásai pedig (a bérek tükrében) a gazdasági élet folyamatait tárják elénk. A középkori Magyarország számos sajátos rezdülésének megértéséhez tehát alighanem a kenyérgabonán — és mindenekelőtt a búzán — át vezet az út. Hogy mindezek az aspektusok a történeti megismerés számára egyszer kézzelfogható közelségbe kerüljenek, ahhoz mindenekelőtt az országlakosok kenyér(gabona)-fogyasztásának hozzávetőleges meghatározására van szükség. Lassan félszáz éve annak, hogy a jeles történész, Szabó István gondozásában napvilágot láttak Bács, Bodrog és Csongrád megye 1522. évi dézsmalajstromai. A különböző jellegű összeírások történeti hasznosításában úttörő szerepet vállaló szerző már ekkor tervbe vette e források gazdaságtörténeti szempontú vizsgálatát (SZABÓ 1954. 5. 1. jegyzet), ám ezirányú (s utóbb két másik Jagelló-kori kilenced-, illetve tizedjegyzék anyagával is kibővült) kutatásainak hozadékát csak két évtizeddel később — egy nagyobb munka részeként — ismerhette meg a szakmai közönség. Az elemzés, amely a Mohács előtti magyar parasztság gabonatermésének nagyságát, s közvetve kenyérfogyasztásának mértékét volt hivatott rekonstruálni, meglepő konklúzióval szolgált. Az eredmény mintha némiképp magát a szerzőt is meghökkentette volna. Hangvétele legalábbis erre utal, hiszen a mintavételben szereplő jobbágygazdaságok átlagosan 4—5 hektoliteres gabonatermése láttán egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „e mennyiség a parasztcsaladok mai és közelmúlti kenyérszükségletéhez képest mindenképpen elégtelennek, sőt sokszor elképesztően csekélynek mutatkozik". S ámbár a jegyzékek adatsoraiból 1 „A tatárok pedig három évig maradtak Magyarországon. És mivel ezekben az időkben a magyarok nem tudtak vetni azért a tatárok kivonulása után sokkal többen pusztultak el éhinség következtében, mint ahányan fogságba hurcoltattak, vagy kard által vesztek el." — szögezte le a XTV. századi krónikakompozíció egyik ismeretlen szerzője. (SCRIPTORES 1937/38. Az idézett részt Bollók János fordításában közlöm. (MKI 1984. 297.) A vetések pusztulásáról, s ily módon közvetve a kenyérgabonának a táplálkozásban betöltött megkölünböztetett szerepéről Tótsolymosi Apród János is megemlékezett Nagy Lajosról írt életrajzában: „Nagy méreteket öltött az éhínség is különböző időkben, mivel a sáskák és az egerek a búzakalászokat és a többi vetést is lerágták." A küküllei főesperes Krónika Lajos királyról c. munkája a Thuróczy-krónikában maradt fönn: THURÓCZY II. (180. caput). Az idézett részt Horváth János fordításában közlöm: THURÓCZY I. 267. 2 A IV. Béla kori adat a Gréc-hegyi (zágrábi) hospesek 1242. évi kiváltságlevelében szerepel: „prandioduodecim boves, mille panes, quatuor tunelas vini" Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatiae et Slavoniae I—XV. Ed. Tade Smiciklas. Zágrábié 1904—1934. IV. 174. Thuróczynál: „Omni enim die ad prandium regis Bohemorum ex magnificentia regis Hungarie expendebantur duo millia et quingenti panes ... Ad prandium verő regis Polonorum mille et quingenti

panes de cibariis etiam habundanter." THURÓCZY II. 153. 3 Galeottus Martius Narniensis: De egregie, sapienter, iocose dictis ac factis regis Mathiae ad ducem Iohannem eius filium liber. (Bibliotheca scriptorum medii recentisque aevorum) Ed. Ladislaus Juhász. Lipsiae 1934. 17. A nyíregyházi JÓSA ANDRÁS MÚZEUM ÉVKÖNYVE XLII. évfolyam 2000. 155-169. 155