A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)

Néprajz - Ratkó Lujza: Tradíció és modernitás a néprajztudomány fényében

Tradíció és modernitás a néprajztudomány fényében" Ratkó Lujza A néprajztudomány a XXI. század küszöbén, rohamosan technicizálódó korunkban rákényszerül arra, hogy számot vessen eddigi működésével, és meghatározza helyét, szerepét, kijelölje továbbhaladásának új irányait mai modern világunkban - amelyből lassan, de biztosan a hagyományos népi kultúra utolsó morzsái is eltűnnek. A számvetéshez mindenekelőtt kutatási tárgyához, a hagyományos paraszti kultúrához fűződő viszonyának ellentmondásos, tudathasadásos állapotát kell tisztáznia. A néprajz ugyanis modern tudomány, annak a modern kornak a terméke, amely a tradíciót mára gyakorlatilag megszüntette - mégis arra érez hivatást magában, hogy azt a paraszti kultúrát vizsgálja, amely e tradíciót a legutóbbi évtizedekig megőrizte. Hogy világosan lássunk e kérdésben, mindenekelőtt a tradíció és a modernitás fogalmát kell körvonalaznunk. Lássuk először tehát, mi is az a tradíció, amit a XX. század Európájának a paraszti kultúrák őriztek meg! A definíciók

1 rendszerint a tradíciót alkotó jelenségek szintjén maradnak, nem képesek vagy nem akarják azok mögött az okokat meglátni: azt a szemléleti, eszmei hátteret, amely minden kultúrában létezett és létezik, s amely az egész kultúra alapja, mozgatórugója. Tradíción a közfelfogás, és rendszerint a tudományok is általában azt az időben és térben horizontálisan terjedő, nemzedékről nemzedékre hagyományozott tudásanyagot értik, amely nemcsak a generációk közötti átadás-átvétel útján öröklődik, hanem a különböző földrajzi területek közti migráció révén is terjed. Ez a horizontális szemlélet azonban modern korunkra jellemző módon igen leegyszerűsíti a kérdést, ugyanis nem vesz tudomást a tradíció másik, nagyon lényeges oldaláról, amely a több évezredes nagy keleti kultúráktól kezdve a prekolumbiánus amerikai magaskultúrákon át az európai hagyományos népi műveltségekig különböző mértékben ugyan, de kivétel nélkül minden tradicionális kultúrában jelen volt: a vertikális, transzcendens eredetű hagyományról. Az embernek a transzcendenciáról való primordiális, magával hozott tudását az emberi civilizáció számos eleme őrzi ma is: így a különböző népek ősvallásainak, eredetmítoszainak azonos, egyetemes vonásai, a szakrális alapokon felépülő paraszti kultúrák, de például a Jung által felismert kollektív tudattalan archetípusai éppúgy erre hívják fel a figyelmet, mint a gyermekrajzok világszerte azonos módon képpé formált jelei, egyetemes tudást hordozó üzenetei (Vö. MOLNÁR é.n.!). A magyar paraszti kultúra tradicionalitása is e kettős, horizontális és vertikális tradícióból épül fel: míg az előbbi nemzeti karakterét, specifikusan magyar jegyeit hordozza, addig az utóbbi az egyetemes Tradícióhoz köti népi műveltségünket. E két tényező szerves egysége adja azt a tradicionális létszemléletet, világlátást, amely összefogja, egyetlen organikus egésszé avatja a népi kultúra különböző területeit a gazdálkodástól a népművészetig, az építkezéstől a népköltészetig. E szemlélet legfőbb jellemzője, amely minden más, nem tradicionális kultúrától megkülönbözteti hagyományos műveltségünket, a szakrális világlátás. A régi ember „fentről", Istentől eredeztette magát és világát, élete az isteni rend jegyében és fényében folyt. A világot nem profánként, hanem minden ízében a transzcendens által áthatottként élte meg, s létével ebbe az egyetemes világrendbe igyekezett bekapcsolódni: önmaga és környezete, egész élete ritualizálásával teremtett összhangot a magasabb, transzcendens rendező elvvel (Vö. ELIADE 1987., ELIADE 1993-!). A tradicionális szemlélet másik fontos specifikuma az állandó változások ellenére megnyilvánuló kontinuitás: a kultúra és a tradíció ugyanis nincs hermetikusan lezárva, a külső környezet hatására változik, fejlődik, lénye és lényege szerint azonban mindig megőrzi önmagát. Hogy egy nem egészen e tárgykörbe tartozó, de annál szemléletesebb analógiát említsünk: a cseresznyefa magjából a külső viszonyoknak megfelelően a legkülönbözőbb formájú, a legkülönfélébb minőségű gyümölcsöt hozó fa fejlődhet - de az mindig cseresznyefa marad! Ilyen módon a hagyományt is legmélyebbről a kontinuitás jellemzi, éspedig a folytonos módosulások közepette megnyilvánuló kontinuitás. A formai változások ellenére érvényesülő folytonosság ugyanakkor azt is jelzi, hogy a tradíció nem a formáknak, hanem annak a szubsztrátumnak 2L tradíciója, amelyre e szubsztrátum által „engedélyezett" módon ráépülnek a különböző formák, és amely az összes forma alapelvéül, bázisául szolgál. A modernitás a tradíció ellenében jön létre, megszületése a tradíció fokozatos háttérbe szorulásának és lassú elhalásának a kezdete. A modernitás a tradíció szempontjából szükségképpen antitradícióként jelentkezik; szakrális létszemlélet helyett profán világlátás, kontinuitás helyett a „változás hagyománya" jellemzi. A modern embert a ráció kormányozza, csak az empirikusát ismeri fel és el, életéből hiányzik a szakralitás: a világot profánként éli meg, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem hiszi - hiheti - valamilyen transzcendens hatalom létét, hanem azt, hogy világát nem e transzcendens hatalom által áthatottként és meghatározottként tapasztalja (Vö. SCHMEMANN 1972.!). A modern ember vallásosságát éppen ez különbözteti meg a tradicionális emberétől: míg * Elhangzott Budapesten 1994. augusztus 31-én a Fiatal Néprajzkutatók IV. Konferenciáján. 1 Lásd például a Magyar Néprajzi Lexikon „hagyomány" címszavát: MNL 2. kötet, 393- (Istvánovits Márton)! A Jósa András Múzeum Évkönyve XXXLX-XL. 1997-1998. 153-156. 153