A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 39-40. - 1997-1998 (Nyíregyháza, 1998)
Néprajz - Ratkó Lujza: Tradíció és modernitás a néprajztudomány fényében
Ratkó Lujza ez utóbbi vallásossága szakrálisnak nevezhető, addig az előbbié - némileg paradox kifejezést használva „profán vallásosságnak". A transzcendencia iránti igényét olyan - mellesleg szintén modern - jelenségekben éli ki, mint például a science fiction, vagy az időről időre feltámadó UFO-kultusz (Vö. JUNG 1993!)- S míg a tradicionális ember magát és világát Istentől, a létezők hierarchiájának csúcsától eredezteti, addig a modern ember önmagát mintegy alulról származtatja: az alacsonyrendűtől, a kezdetlegestől, az egyszerűtől. A két nézőpont különbözősége igen lényeges szemléletbeli távolságot jelent: a tradíció számára ugyanis az eredethez, a forráshoz való közeledés jelenti az emelkedést, az onnan való távolodás pedig a süllyedést, alászállást; a modern korban viszont ez éppen fordítva van: az alacsony kezdettől csak fölfelé vezethet az út. Ez a gondolat az alapja a fejlődés, haladás elvének, amely szerint az új, az időben későbbi csaknem magától értetődően jobb, fejlettebb, tökéletesebb, mint a régebbi, az időben őt megelőző - s mivel ez az eszme folytonos újításra, változtatásra inspirál, a modern kor paradox módon az állandó változásból teremtett hagyományt. A tradíció és a modernitás lényegének körvonalazása után, az eddig elmondottak fényében lássuk harmadik vizsgálandó tényezőnket, a magyar néprajztudományt! Eddigi történetén végigtekintve azt kell látnunk, hogy tradicionális tárgyából, a paraszti kultúrából csupán azt volt képes meglátni, ami a ráció fénycsóvájába esett, 3 ami beleilleszthető volt a modern tudományos kategóriákba. Többek között analitikus kultúrafelfogása, tisztázatlan elméleti és módszertani problémái miatt sajnálatos módon még odáig sem jutott el, hogy a néphagyományt ne esetlegesen és mechanikusan összekapcsolódó vagy egyáltalán össze nem függő kulturális jelenségek halmazának tekintse, hanem egy komplex, integráló szemlélet alkalmazásával a tárgyi, szellemi és társadalmi néprajz külön-külön leírt és elemzett jelenségeit egy nagyobb egység részeiként próbálja meg vizsgálni (Vö. NIEDERMÜLLER 1992.354.!). (Természetesen voltak és vannak kivételek, de a tudomány egészének szemléletére ez jellemző.) A néprajz, noha kutatási tárgya inspirálhatta volna, nem tudott túllépni empirikus és fenomenális látásmódján: tulajdonképpen megrekedt az egyébként nagyon fontos, és a mélyebb elemzésekhez elengedhetetlenül szükséges leírások szintjén, amelyről gyakorlatilag a történeti és összehasonlító kutatások sem jelentettek igazán továbblépést, hiszen a tradíció lényegének felismeréséhez ezek sem vezettek közelebb. Az axiológiai megközelítés, vagyis a néphagyomány egészének illetve részjelenségeinek értékközpontú vizsgálata is nagy hiányossága tudományágunknak, pedig ennek alkalmazása valószínűleg sokat segített volna a tradíció helyes értékelésében. Ezt a hiányosságot nem pótolja az egyes népművészeti tárgyak, népköltészeti alkotások esztétikai szempontú elemzése sem - ezekből ugyanis mindig hiányzik a valódi érték meghatározása, mivel kimarad belőlük az a gondolati, eszmei háttér, a hagyománynak az a bázisa, amely magát a tárgyat létrehozta. Hogy egy analógiát említsek: az utóbbi években igen megnőtt a régi tárgyak presztízse, igen magas mind eszmei, mind pedig pénzbeli értékük ugyanakkor viszont messze elmarad mögöttük azon letűnt korok szemléletének, tudásának elismerése, amely ezeket a tárgyakat létrehozta: modern korunkhoz képest rendszerint elmaradottnak, alacsonyrendűnek véljük őket (Vö. SHILS 1987.16.!). Igen jó példája ennek a szemléletnek a gótikus katedrálisok esete, amiket általában az építészet csúcsainak tartanak, míg az őket megalkotó középkor szellemiségét sötétnek és primitívnek ismeri mindenki. A néprajztudománynak is szembe kell néznie azzal a kényes kérdéssel, hogy egy általa kezdetlegesnek tartott kultúra és ember miként hozhat létre olyan művészeti produktumokat - legyen az akár népművészeti tárgy, akár népköltészeti alkotás vagy akár népzenénk egy klasszikus szépségű darabja -, amelyeket korunk is magasra értékel. A néprajz legújabb törekvései - amelyeket öszszefoglaló néven talán jelenkutatásnak nevezhetnénk - sem jelentenek továbblépést, kivezető utat a jelenlegi állapotból. A modern falusi és városi élet kultúrjelenségeinek vizsgálata ugyanis csupán mennyiségi kiterjesztése a korábbi kutatási témáknak, egyfajta kényszerpálya, hiszen a hagyományos életmód elemei, tárgyai, és lassan már képviselői is pár éven belül még a reliktumterületekről is teljesen eltűnnek, vagyis véglegesen modernizálódik az a közeg, amely eddig megőrizte a hagyományt. Kétségtelen, hogy a mai modern életnek is vannak olyan jelenségei, amelyek formai szempontból - és hangsúlyozottan csak formai szempontból! - hasonlóságot mutatnak a népi kultúra egyes jelenségeivel; észre kell vennünk azonban az azonosságok mögött a lényeges értékbeli különbségeket is: míg a hagyomáE szemléleti alapállást földtörténeti, humán történelmi és pszichológiai vonatkozásban a fejlődéselméletek (a kezdet mint primitív organizmus), a haladáselméletek (a kezdet mint primitív ember és emberi közösség), és bizonyos - elsősorban mélylélektani - pszichológiai teóriák (a kezdet mint primitív és differenciálatlan pszichizmus) képviselik a legpregnánsabban. Ezzel a megállapításunkkal természetesen nem egyfajta „irracionális" néprajzi módszertant hiányolunk, hanem pusztán azt kívánjuk hangsúlyozni, hogy a ráció az értelmi és diszkurzív feltárásnak csupán egy - sajátos elvek által meghatározott és leszűkített - módja, amely nem feltétlenül alkalmas és elégséges egy alapvetően nem racionálisan felépülő kutatási tárgy megismerésére. Ha ugyanis nem a kutatás tárgya határozza meg a kutatás módját, akkor az eredmény előbb-utóbb jellemzőbb lesz a kutatás alanyára és módszerére, mint magára a kutatott tárgyra. Az esztétika fenomenális és minden valódi értékítéletet mellőző szemlélete szoros összefüggésben van a „szép" és a „jó" platonikus eredetű kapcsolatának a modern időkben történő teljes megszakadásával, valamint az úgynevezett „tiszta művészet" {Vart pour Vari) XX. századi dominanciájával. 154