A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) osztálytársai közé, s velük együtt végezte el 1946-1947­ben a IV.-et. Ezzel egy időben én hasonlóan futottam a jászapáti Gróf Széchenyi István gimnáziumban a régi osztályom után, akiket - hála a háború utáni magánta­nulói könnyítéseknek - 1946. december 1-jére ne­kem is sikerült utóiérnem. Hát nem különös? 1951. július 3 l-jén a bölcsészek bevonultak az egy­kori Mária Terézia, akkor (az 56-ban híressé vált) Kili­án György nevét viselő öreg laktanyába. Miközben a világ minden seregében „rendszeresített" céltalan nap­lopásból leckét vehettek az újoncok (magam „öreg" katona létemre semmin sem lepődtem meg), aköz­ben egyszer csak közhírré tették, hogy aki beteg vagy szervi baja van, az jelentkezzen felülvizsgálatra. Mivel korábban valamennyiünket besoroztak, a felhívás szab­vány katonai halandzsának tűnt, Pista mégis bizonyta­lankodni kezdett. Elkezdte nekünk, barátainak magas vérnyomását és szívpanaszait magyarázgatni, olyan síri hangon, hogy Bíró Bandi rábeszélte, menjen el felül­vizsgálatra. Veszteni amúgy sem lehet vele semmit, s legalább telik az idő. Elment, s késő délután jött elbú­csúzni tőlünk; kiszuperálták. Az esetet halálhíre vételekor idézte fel az egykori „felbujtó" Bíró Bandi annak bizonyságaként, hogy szív­rendellenességének már akkoriban léteznie kellett. Farkas Mihály hadseregéből ugyanis nem lehetett hol­mi olcsó ürüggyel csak úgy lelépni. Nekem is eszem­be jutott valami. Még barátságunk legelején elmesélte, hogy egy lelketlen orvos, aki magas vérnyomását kons­tatálta, már diák korában biztosította: nem éli meg a 26. évet. Mindnyájunk szerencséjére 40 évvel túlélte a jóslatot, de úgy - most már tudjuk -, hogy mindig a mezsgyén imbolygott. Vagy valamennyien ott imboly­gunk? 1952 májusában gyönyörű tanulmányi kirándulás volt a Miskolc-Sárospatak-Szabolcs-Nyíregyháza­Debrecen útvonalon, valóságos nyár volt. Nyíregyhá­zán a nem túl vonzó akkori múzeum meglátogatása után több órányi szabadidőnk volt, s ezt előre tudni lehetett. A lyukasórákat használta ki Pista arra, hogy meghívja ebédre barátait, az összes barátját. Emléke­im szerint biztosan ott volt Gioni, Bíró Bandi, Kiss Gyurka, Horusitzky Zoli és (valamiért, csak ő tudta, miért) könyvtárosunk, Németh Bandi. Meglehet, még többen is lehettünk. Elindultunk korgó hassal előbb át Nyíregyházán, majd ki Nyíregyházáról, úgy éreztük sose érünk a szép nevű Hímeskertbe (amelyről Pista előzőleg azt mondta, semmi az egész, kis séta). Odaér­tünk, illetve kiértünk a megmentett holmikkal telezsú­folt kis kerti házba egy csodálatosan terített asztalhoz. Itt találkoztam először Krúdy Gyula régi szabolcsi vilá­gával, annyi finomsággal, amennyit akkoriban elkép­zelni is nehéz volt. Az az apróság meg, hogy mennyi ideig nyögték az úri vendéglátást, már egy évszázad­dal korábban se nagyon érdekelte a szabolcsi urakat. Itt fedeztük fel Pista fejkendős fényképét - e kép nyomán hívta őt Korek Jóska „szép kislánynak" („szép kislány, veled mindenki kibabrál"). S ide kell beiktatnom, mivel máshová nem nagyon tudnám, Pista barátom kicsit zajos, de annál hatáso­sabb „művészetéről" való megemlékezést. Márcsak azért is, mivel szóban forgó művészete mindenkor nagy gyönyörűséget okozott nekem. Láttuk: akkori­ban vonattal jártuk az országot, már ahová el lehetett jutni. 1951 júniusában egyetemi tanulmányú tunk vég­állomása Pécs volt, ahonnan az utolsó nap estéjén, a Jakab-hegy megmászása után indultunk haza. A haza­utazás minden alkalommal nagy énekléssel, „daná­szással" járt, a most elmesélt azért emlékezetes, mivel itt és ekkor tűnt fel az új karmester: Dienes Pista. Először csak hangadó volt, majd ahogyan kezdett be­lemelegedni, felállt és vezényelni kezdett. S itt most már összemosódik az első alkalom a későbbiekkel. A csúcs minden alkalommal a „Gumi arabicum" című és szövegű tréfás diákének volt. Utolérhetetlen művé­szettel vezette fel, a pianótól a fortissimóig, az „ez volt az első vers"-től... a „most jön a hetedik/tizedik"-en át egészen a „most jön a ráadás"-ig. A könny csurgott a szememből a nevetéstől, kivált az ellentmondást nem tűrő, végső, „dühödt" karmesteri csúcsot látván. Ugyan­ezt megismételte 1952-ben Debrecenből Budapestre hazautaztunkban, s nyilván megismételte (sajnos nél­külem) 1953-ban Szegedtől Budapestig, s újból átél­hettem 1954 szeptemberében ismét Debrecen és Bu­dapest között. Mit mondjak: alig vártam... Egyszer valamikor később is rá tudtuk beszélni a vezénylésre és a gumi arabicumra, azt hiszem 1963 után valamelyik olyan szegedi konferencia után, ami­kor éppen elegen voltunk a vonaton a még nem túl öreg nemzedékből, s elég sokan voltak velünk akkori budapesti egyetemi hallgatók is. Az utóbbiak tágra nyílt szemmel „vették a lapot", de mégsem akadt kö­vetője vagy utánzója. Az is meglehet, hogy valamely más alkalommal történt, de bármikor is volt, az ifjúsá­got idézte fel... A nyíregyházi ebéddel véget ért közös egyetemista életünk, nekem egy hónappal később munkába kel­lett állnom. Az 1952 nyarától kezdődő két esztendőben legfel­jebb véletlenül találkoztunk. Az egyetem Dienes Pis­tástól átköltözött a piaristák rendházába, magam július 1-től gyakornok lettem a Nemzeti Múzeumban, napi 8 és fél órás, szombaton is 2-ig tartó munkaidővel. 1953 júliusában ugyan Dienes Pistát is kinevezték ugyan­oda múzeumi gyakornoknak, csakhogy én Nagykani­zsán helyettesítettem, augusztus l-jétől pedig Sztálin­városba helyeztek. 1954 őszén is csak a véletlen so­dort együvé minket egy felejthetetlen esemény kap­csán. Én szeptember l-jével aspiránsként az Ősrégészeti Intézetbe kerültem, tehát már részt vettem a régész­hallgatók az évi tanulmányi kirándulásán. Dienes Pista és két-három évfolyamtársa viszont még részt vettek. Elmaradt tavaszi kirándulásról volt ugyanis szó, amely nekik, végzős V. éveseknek még járt. Miskolcon, az Avas egyik kitűnő pincéjében Ko­máromy József akkori múzeumigazgató és az örökké jókedvű Megay Géza alaposan megvendégeltek ben­nünket. Olyannyira, hogy többen - fiúk is, lányok is ­alaposan elnehezültek, lábuk felmondta a szolgálatot. Az utóbbiak közt volt Pista barátom is, akit négyen támogattak, húztak-vontak-cipeltek, nemcsak a hegy­ről le, de végig a főutcán, egészen a kollégiumig, ahol laktunk. Korántsem csak ő volt rossz állapotban, ma­gam is vittem le valakit a hátamon. Nem az volt a baj, hogy nem tudott járni, hanem az, hogy szokatlanul élénk és harsány volt, nemcsak a népes főutcán pro­dukálta magát, de fenn a kollégiumi szobában is. Aze­lőtt sohasem láttam ilyennek. A szó szerint rikító han­A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 23

Next

/
Oldalképek
Tartalom