A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István gulatot az váltotta ki belőle, hogy a kiváló koptológus, nem tudván elviselni, hogy holmi kirándulás miatt órái maradnak el (ezeket akkoriban egyedül Kákosy Lacinak tartotta), velünk utazott és lakott (a kollégiumban az emeletes ágyon is), csak azért, hogy óráit megtarthassa. Ez a tülbuzgalom valami egészen különös ellenérzést váltott ki Pistából, s a bor hatására ellenállhatatlanul kitört belőle. Nagy sokára sikerült csak megnyugtatnunk és elaltatnunk őt is és a megrendült koptológust is. Másnap semmire sem emlékezett. Annál jobban bevésődött az eset Banner János bácsiba, aki ettől kezdve élete végéig aggódott, ha Pistát flaska közelében tudta. 1954. október 1. és 1957. április 1. között Dienesék Szegeden laktak. Azt biztosan tudom, hogy 1956 ősze előtt jártam Szegeden is, hiszen akkoriban az egész országot beutaztam bronzkori leletek nyomában. Arra határozottan emlékszem, hogy Szegeden - a büntetésből odahelyezett - Párducz Miska bácsi látott el leletekkel, adatokkal, fotónegatívokkal. Azt is tudom, hol laktak Dienesék, évekkel később egyszer elkísértem Pistát, amikor meglátogatta régi házigazdáját. Szegedi korszakából nem tudok emléket felidézni. Annál tisztábban látom első pesti összejövetelünket. 1957 áprilisában Gábori Miklóssal hármasban ültünk a Bajtárs nevezetű kiváló vendéglátóipari létesítményben, amikor volt tanárunk, Nagy Tibor valósággal odasasszézott hozzánk az „örömhírrel", Radnóti Aladár disszidált. - Főúr kérem, négy korsó sört. Istenem, engedd, hogy sikerült légyen neki. Se előtte, se azóta nem láttuk az azóta megboldogult Tibort ennyire jókedvűnek és felszabadultnak. Egészen 1972-ig a Bajtárs volt a törzshelyünk, nemcsak nekünk, volt ott irodalmi asztal is Czine Miskával, történészek is fel-feltünedeztek. A mi heti duettünkhöz gyakran csatlakozott az 1958 őszén Budapestre visszakerült Kalicz Nándi, néhanapján Bíró Bandi, s ha Budapesten járt, Trogmayer Ottó, később Szakály Feri is. Sok éven át tartó rendszeres „bajtársi" találkozóink a legkellemesebb emlékek közé tartoznak. A Veres Pálné utcában, a mai Rézkakas helyén létezett Bajtársnak megfizethető, kitűnő konyhája volt. Először mindig remekül megvacsoráztunk, s csak utána ittunk meg két-három palack bort, hármat rendszerint csak akkor, ha Kalicz Nándi is velünk volt, ő ugyanis legfeljebb 2-3 deciliterre volt hitelesítve. Mindenkor jókedvűen távoztunk, nem emlékszem, hogy akár csak egyszer is a kelleténél jobban becsíptünk volna. Ha Trogmayer Ottó Pestre jött, vele párszor kimentünk a Várna utcába is. Ott volt a lakás, amelyre a proletariátus élcsapata a Dienes házaspárt érdemesítette. Szörnyűséges kültelki (legalábbis az én számomra) bérkaszárnya IV. emeletén, a hátsó fronton laktak. Ahhoz, hogy a lakást meg lehessen közelíteni, egy rémséges függőfolyosón kellett végighaladni (magam - de úgy tudom, Gioni is - a falhoz tapadva, úgy somfordáltunk odáig, mintha a Niagara fölött kellett volna kötélen egyensúlyozni). A végcél egy kályhával fűthető szoba-konyha volt, a kettőből az üvegezett ajtajú konyha volt az elviselhetőbb helyiség, utóbb az is szűkké vált, mivel a bennlakók - eléggé el nem ítélhető burzsuj flanc gyanánt - zuhanyozót építettek bele. A konyhaasztalon lehetett asztali focit játszani, amiben én sohasem jeleskedtem (le is MTK-soztak e miatt), annál lelkesebbek voltak a Fradisták, a Dienes házaspár és Ottó barátunk. Engedtessék meg többet nem írnom a Várna utcáról, még az a szerencse, hogy Picu/Éva asszony kitűnő főztje és a baráti légkör feledtetni tudta a környezetet. Barátságunk 196l-re már kétoldalú szükségletté fejlődött, így keveredtem bele Dienes Pista és Kalicz Nándi mellé (aki éveket töltött a nyíregyházi múzeumban és bejárta egész Szabolcsot) az Éri Pista által szervezett kisvárdai várkiállításba, magam kettőjük közé, a bronzkortól a honfoglalásig terjedő időszak rendezőjeként. Vidám társaság volt a 3 Pista + 1 Nándi. Este 11-kor beszálltunk az éjszakai személy hálókocsijába, Nyíregyházán ébredtünk. Megborotválkoztunk, s reggel 8 körül frissen a helyszínen voltunk. Vacsora Dieneséknél, ami hajnalig is eltarthatott. Imígyen cselekedtünk vagy háromszor. Miután már majdnem letelt a rámrótt 3 éves TMB szilencium (amiről azonban csak 1990-ben szereztem tudomást!), 1961. május 31-én megvédhettem 1958ban benyújtott kandidátusi értekezésemet. Este vacsorán láttam vendégül barátaim a Szép Juhásznéban - így volt ez akkoriban szokásos. Pistával nem volt semmi baj (nejestől volt jelen) mindaddig, amíg észre nem vette, pontosabban meg nem hallotta, hogy a szomszédos asztalnál oroszok ülnek. Ilyenkor borra sem volt szükség ahhoz, hogy égbe szökjön a vérnyomása, ha pedig bor is volt, képtelen volt megállni, hogy ne tegyen hangos megjegyzéseket. Summa summarum, sikerült szétvernie a bankettemet, a személyzet arra „kijelölt" tagja ugyanis kihívta a készültséget, s engem csak akkor figyelmeztetett hőstettére, illetve kért meg, vigyáznék barátaimra, amikor már letette a kagylót. Pista barátom a kevéssé járható oldalak egyikén sötétben menekült le a Gellért-hegyről, nemcsak ő, egy másik matadora is volt az estnek; szegény nejek alig tudták őket a hegy aljában összeszedni. Egy évre rá, 1962-ben volt a vidám győri kiállításrendezés. Hármasban Bíró Bandival a strand mögött, egy új ház kellemes fizetővendég szobájában laktunk. Bandi, aki ekkor már Tatán volt, a római kort, kivált saját korábbi győri korszaka leleteit rendezte, én a népvándorlás kort (amelynek leleteit 1954 őszén Török Gyulával kettesben leltároztuk be), Pista pedig a honfoglalás kort, elsősorban a szép gyomoréi és koroncói leletek vitrinjeit. Az igazán emlékezetesek a reggelek voltak. Egyikünk sem szeretett korán kelni, s lusta heverészésünket Bandi azzal édesítette meg, hogy fejedelmi reggelik, majd csodálatos ebédmenük tervezetét állította össze, vágyakozva hallgattuk. Bizony lehetett a dolgokat jókedvűen is csinálni! Vidám volt az 1963-tól 1970-ig évente (összesen hét alkalommal) Szegeden megrendezett „Alföldi" régészeti konferencia is. Mivel fiatalok kezdeményezték, „nagyjaink" eleinte nem akartak tudomást venni róluk, az utolsókon viszont már ott ültek a nagy igazgatók is. Pistával majd mindenkor együtt laktunk a Hungáriában, s elég nehéz volt őt éjszakánként felcsalogatni a bárból, nem is mindig sikerült. Mivel ezekre a szegedi konferenciákra - remélhetőleg - még sokan emlékeznek, nem mesélek részleteket, legyen elég annyi, sikerült „túlélnünk" a megpróbáltatásokat. Nem említettem még, milyen szorosan kötődött az 50-es években Dienes Pista Éri Pistához. Három éven át, még Szegedről is (1956-1958) oszlopos tagja volt a 24 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997