A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István És eljött a mélypont: vissza a Várna utcai „Rasz­kolnyikov szobába" még másfél esztendőre. S aki Pechvogel, az ennyivel nem ússza meg: visszaszolgál­tatás előtt helyre kellett állítani annak a nyíregyházi 3 szobás lakásnak a felpúposodott parkettáját (a szocia­lista építőipar szokványos remekét), amelyre - kis túlzással - rá se tette a lábát. Nagyon örültem, hogy visszajött. Naptáraim elárul­ják, hogy 1975-76-ban szinte hetente összejöttünk, igye­keztem a hóna alá nyúlni, megkíséreltem elfelejtetni a történteket. Régi igazság, hogy amikor legnagyobb a baj, akkor a legközelebb a segítség, ezúttal valóságos csoda. Mö­götte álló főigazgatója irigykedve figyelte, hogy az 1975. évi Finnugor Kongresszust lezáró kormányfo­gadásra igyekezve, a parlament lépcsőjén a bejutásra várók sorában felfelé araszolva, tegeződve társalog a főváros akkori pártfőnökeinek egyik leghatalmasab­bikával, egykori évfolyamtársával. Mi több, barátságo­san üdvözlik egymást az eggyel előbb állóval, kultú­ránk akkori fő hátramozdítójával is, akivel Rómában hozta össze a véletlen és a sors. Nem tudván, kiről van szó, még fagylaltozni is meghívta. A valószínűleg rutin kérdésre, tudna-e valamiben segíteni, valósággal kitört belőle a két évtizede tartó lakásnyomor keserűsége. Olyan mélyen s olyan meg­rendítően, hogy évfolyamtársa arra kérte, írja mindezt le. Több se kellett Pistának. Akik ismerték, tudják, ilyen­kor művészi kisregénynél alább nem adta, ezeket egy­szer össze kellene gyűjteni, mivel komoly irodalmi értékük van. A kisregényből 1975 végére lakás lett, a főelvtárs ugyan két lábbal taposta a maguk felállította „szocialista törvényességet", de neki szabad volt, s ez­úttal a cél szentesítette az eszközt. Egy vadonatúj gar­zon ház III. emeletén kaptak törpékre méretezett, mégis teljesen komfortos, egyszobás, minőségi „la­kást". A „Gvadányi" minden tekintetben elegáns ház volt, szép helyen, a Rákos patak partján, macskáktól „körül­járt" tágas térségen. Lift ugyan itt sem volt, de rém­álomba való függőfolyosó sem. Leszámítva a nyarat, amikor a szoba elviselhetetlenül forró volt, ideális ház­ban ideális lakás volt. De csak olyan magányos sze­mélynek vagy gyermektelen ifjú házaspárnak, akik garantáltan nem vesznek kezükbe könyvet. Egy évti­zeddel később ugyanis még a Várnánál is jobban ki­nőtték a Gvadányit. Nemcsak az ágy és a szekrény alatt, de talán még a levegőben is nájlonszatyrok függ­tek, színültig pakolva mindazon dolgokkal, amelyek két értelmiségi lénynek fontosak, amelyek nélkül nincs értelmiségi lét. Arról, hogy mi hol található, jegyzéket vezettek. A végén azonban már e jegyzékek jegyzéké­nél tartottak, elsősorban Pista. 1978-ban megkapták a ház számára „kiutalt" telefonok egyikét, Pista ekkor 49 éves volt. Nem is tudom, hogyan fogják mindezt majd elhinni a késői utódok, azt pedig végképpen nem, hogy a Nemzeti Múzeum főigazgatójának és főigazga­tó helyettesének még a 80-as évek közepe után sem „járt" telefon, vagy ha netán járt, akkor sem volt nekik. Egy évvel később, 1979-ben volt nálunk utoljára Dunaújvárosban. Feleségestől jött, hiszen ez a város egy egészen icipicit nekik is a fiatalságot jelentette, Éva/Picu itt dolgozott menyasszony korában - hol máshol kapott volna az 50-es évek első felében mun­kát. Október 19-én a rácalmási X-XI. századi köznépi temető első 204 sírjából, illetve leleteiből összeállított kis kamarakiállítást nyitotta meg Pista az Intercisa Mú­zeumban. A csak rá jellemző lírai szépségű megnyitó beszéd szövegét akkor nem sikerült megjelentetni (se neki, se nekünk), szerencsére megmaradt, s végre politikai aggályok sem álltak útjában megjelentetésé­nek. Valami csodálatosan egyszerű magyarázat ez ar­ról, mit jelent ma, s mit jelentett a honfoglalás korában egy temető, hogyan kapcsolódott össze az élet az elmúlással akkor és most. Mindezt úgy magyarázta meg, hogy nem volt szüksége hangzatos, de lapos közhelyekre az élő és halott falu viszonyáról. Ha Óbudához, ahol 1973 előtt laktam, messze volt a Várna utca, akkor Budakeszihez, ahová átköltöztem, még messzebb volt Rákosfalva. Én még csak-csak vál­laltam évente egyszer-kétszer az éjszaka közepébe nyúló utazást vagy taxizást, Pista barátom sokkal nehe­zebben mozgott, csak egyszer jártak nálunk Buda­keszin. Igaz, ami igaz, sokkal egyszerűbb volt a belvá­rosban találkoznunk, ami 1990 előtt hetente akár több­ször is elviselhető volt, azóta viszont meghaladja a humán tudományokkal foglalkozók anyagi lehetősé­geit. Egyelőre azonban még bőven 90 előtt járunk. Mivel a FRAKK-szerepet nem számítva a múzeumot egyre nehezebben viselte el, vigyáznom kellett, hogy a nap melyik szakában látogatom meg. Déltől kezdve ugyanis már szó sem lehetett arról, hogy bennmarad, összecsomagolt, belémkarolt, s velem együtt távozott. Ilyenkor egy kiadós ebéd volt a cél. Hangulatától és pénztárcánk állapotától függően a Spartacus, a Múze­um Étterem vagy a Vörös Postakocsi váltogatta egy­mást, ebédelő törzshelyünk sosem volt. Ha telefonon át randevúztunk, akkor délben is, este is középen találkoztunk, az Erzsébetben vagy a Pilvaxban. Ha vi­szont ő jött hozzám az egyetemre, akkor többnyire a Corso bal oldali boxainak egyikében kötöttünk ki, a 80-as évek második felében ezt a megoldást kedvel­tük; gyakran társult hozzánk a Corsóban Raczky Pali is. Azt hiszem ma már teljesen mindegy, hogy miről be­szélgettünk, de sosem unatkoztunk. Ha 1977-ben - év eleji betegeskedése után - még valósággal „feldobta" az a három hetes utazás, amelyre - felesége unszolására - együtt vállalkoztak: Bécs-Mün­chen-Párizs, s az is nagyon jót tett neki, hogy 1980-ban másodszor utazhatott Finnországba, ezúttal Turkuba, az viszont tökéletesen megkeserítette az életét, hogy múzeumi főnökei - ő úgy érezte - „belehajszolták" a kandidátusi fokozat megszerzésébe. Tanúsíthatom ­mivel saját szememmel láttam és el is panaszolta -, ez tette tönkre. Először az évekig tartó, 1977-ben elkez­dett, abbahagyott, majd újra elkezdett orosz nyelvtan­folyamok (1981-ben az egyik nyelvtanfolyam során járt Kazánban), mire 1982-ben végre - egyre betegeb­ben - letette a középfokú orosz nyelvvizsgát, mái­nyilvánvaló volt, hogy nem lesz ereje a fontosabbra, az értekezésre. Ezúttal jobban tette volna, ha kuruc ősei példájára eb ura fakót kiált az egészre, csakhogy ezt éppenséggel szakmai lelkiismeretével nem tudta volna összeegyeztetni. Vallotta: aki honfoglaló magya­rokkal, magyar őstörténettel foglalkozik, annak olvas­nia kell az orosz nyelvű szakirodalmat, szót kell tudni 26 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997

Next

/
Oldalképek
Tartalom