A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) érteni onnan jött szakemberekkel, s annyit tudnia kell, ha kimegy, ne adják el. Vitathatatlan mindez, csakhogy ő azt az utolsó 5-6 évet áldozta rá, amelyben még képes lett volna magát összeszedni. Mire megszerezte a német és orosz vizsgapapírokat, akkorra az egésznek egyszer s mindenkorra vége lett, egyszerűen leblokkolt; a kínos ügyet kórház és operáció zárta le mindörökre (1985). Azok jártak jól (nem is kevesen), akik nem vállalták a megalázó, önkínzó vizsgákat, ezek 1990 után könyveiket is meg tudták jelentetni, s a tudományos fokozatot is meg tudták szerezni. A 80-as évekből csak néhány közös élményünk emléke maradt meg bennem vagy naptáramban, utolsó 15 évének egyébként sem én vagyok a legfontosabb tanúja. 1982. június 19-én, szombaton a két família, vagyis a nejekkel megerősített Pisták együtt voltak meghíva Györffy Gyurka leányfalusi jurtájába, ahol az est nomád módra nyíltszíni tűzön való hús sütésben érte el csúcspontját, viszont csodálatra méltóan nem esett szó közöttünk közös szakmánkról vagy kutatásainkról. 1986. május 21-én, egy verőfényes szerda délután meglátogattuk kőbányai házában Gionit. Tudtuk, hogy halálosan beteg, azt hiszem mégis a hideg futkosott volna a hátunkon, ha azt is tudjuk, hogy kereken egy hónap múlva Szegeden temetni fogjuk. Gioni olyan bátor volt, s oly keményen állt a lábán, hogy valósággal elvárta tőlünk a mosolygós, majdnem azt mondanám, vidám búcsút. 1988 áprilisában Pistával utoljára laktunk együtt Szegeden, viszont az év nyarától rendszeresen találkoztunk a különböző tüntetéseken. Feleségeinkkel együtt ott voltunk a Yamahával szétvert brassói tüntetésen, Gróf Péterrel és Groh Danival megerősítve magunkat kivonultunk a nagymarosi gáthoz is. Utána jött a többi, a kevésbé veszélyesek... Dienes István (Jobbra) feleségével (középen) és Bóna Istvánnal (balra) egy nagymarosi tüntetésen. Minekutána 1988 karácsonyára megvette „élete utolsó télikabátját", sőt arról rendelkezett, hogy Nyíregyházán a családi sírkertben, kedvenc nagyanyja fölé temessék majd, aközben a szokványos mély depreszszióra, idegességre, fáradtságra panaszkodva 1989 januárjától hallatlan energiával vetette bele magát a pártállam leépítésébe. Küzdelemre sarkallta nyíregyházi gyermekkori barátja, Szűcs Jenő tragikus öngyilkossága is. Jenő emlékének méltó megörökítéséért még külön megvívandó küzdelemre is kényszerült. Ekkor lépett be a MDF-be (ő volt az „1300-as"), s hallatlan aktivitással szervezte a politika valamennyi rezzenésére élénken figyelve és reagálva szóval, tettel, még ajándékokkal is múzeumi kollegáit. Hirtelen még a régészet is érdekelni kezdte, maga volt az élő ellentmondás. A barátokat is váratlanul érte Dienesék 1990 december eleji újabb lakásváltoztatása. Anyagilag ezt Pista szüleinek halála és a ráeső nyíregyházi örökrész tette lehetővé, a miértre a Pistától akkoriban már csak 111/ 65-ös cellaként emlegetett Gvadányinál utaltam. Ezúttal valódi összkomfortos kétszobás lakásról volt szó egy bérház I. emeletén, még a telefon is be volt vezetve. Most, mire lett volna hely (majd)minden holmijuk számára, már azt se nagyon tudták, mijük van. Pista a beköltözése után nekilátott a Gvadányi-Augiászt kicsomagolni és a létező leglogikusabb rendben a különböző szobák különböző polcain „helyretenni". Öt év alatt nem jutott a végére, úgy távozott el, hogy még rá váró rendezetlen papírkötegek sorakoztak a padlón. A rendcsinálás belső kényszere végleg lebénította „mindenki Nemecsekjét", ahogyan ekkortájt önmagát és életét jellemezte. Soha többé nem voltunk együtt sehol, új tanszékünkre, új szobámba, ahová 1993-ban (a Nemzeti Múzeum szomszédságába, a Múzeum körútra!) költöztünk, halála hónapjában kukkantott be először s utoljára. Igaz, én sem szomszédolhattam nála, mivel 1992 ősze, betegsége óta nem nagyon járt be a múzeumba. Valósággal begubózott a „rácsok mögötti" új lakásba, aminek tanúbizonysága a Vendégkönyv. Ebbe minden barátnak minden látogatás alkalmával írnia kellett valamit, rajzolni is szabad volt bele. Az egészben az volt a csodálatos, hogy ő sem értette, mit keres ő ott, ahol van. Hogyan kerülhetett ő (éppen ő) az Új-Lipótvárosba, s az elvtársakról híres/hírhedt Visegrádi utcába! Egyetlen idegnyugtató tevékenysége az évi egyegy hetes múzeumi autóbusz-utazás, s néhány más külföldi utazás lett. Ezek egyre sűrűsödtek. 1989-ben ifjúsága színterén, Greifswaldban járt feleségével, majd szintén vele és a múzeummal Kárpátalján. Ugyancsak a múzeummal utazták be 1990-ben a Felvidéket, 1992ben velük ment Prágába, ott kezdődött fájdalmas betegsége. 1993 óta ötször járt Észak- és Közép-Itáliában így próbálta elviselni a testi hanyatlást; a halála előtti héten is a múzeummal Assisit, Orvietot, Sienat látogatta vagy látogatta volna, ahogyan telefonon elpanaszolta. A 80-as évek második felétől, amióta autónk van, megesett, hogy Hevesről Budakeszire vagy Dunaújvárosba tartva, elakadtunk néhány órára a Gvadányi utcában. Egymás után két augusztusban, 1991-ben és 1992-ben ugyanígy iktattunk be baráti és kellemes pihenőt a Visegrádi utcában is. A hangsúly itt az augusztuson, az ő születésnapján és az én (pápista) névnapomon volt, Pista ugyanis nagyon szeretett volna ezekből a látogatásokból „hagyományt" kialakítani. Sajnos nem válhatott azzá, egészen különböző okok miatt. De azért valahányszor Hevesről az M3-as és BudaAJósa András Múzeum Évkönyve 1997 27