A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)
Bóna István: Dienes István (1929–1995)
Dienes István (1929-1995) nagyvázsonyi ásatóbrigádnak. Nemcsak kisvárdai nosztalgia volt hát, amikor 1963 elején a zimankós tél végi napon Éri meghívott mindkettőnket Veszprémbe is, Nagyvázsonyba is. Arra kért minket, tegyük rendbe saját korszakunk leleteit a veszprémi múzeumban, mivel a különböző kiállítások (magam hozzátenném: meg a permanens hurcolkodás, ami az Éri-időszakot Veszprémben jellemezte) teljesen szétzilálták őket. Ünnepélyesen kijelentem, hogy sikerült sírok szerint hiánytalanul azonosítanom és rendeznem Várpalota, Jutás és Öskü leleteit, Dienes Pista is hasonló sikerrel működött a honfoglalás kori és kora Árpád-kori leletek terén. Nem tehetünk róla, ha később a harmadik Pista keresztbe szervezte önmagát, s lehívta Fettich Nándort újfent rendet csinálni. Akinek első dolga volt „úrrá lenni" az általunk létesített renden, aki azóta arra járt, s keresett valamit, az tudja, hogy ez mit jelent. Pista barátom talán élete legveszedelmesebb politikai kalandjába keveredett 1963. október 26-án. Már az időpont is zavaró volt, hiszen MI - nem is kevesen akkoriban még ünnepeltük október 23-át. Az ürügy is teljességgel rossz volt, egy országunkra erőszakolt „Nemzetközi Szláv Konferencia", amelyet a MTA Régészeti Kutatócsoportjának kellett megrendeznie, ha akarta, ha nem. S ha már megrendezte, akkor záróvacsorát is kellett adnia ott, ahol ma tartják a rendezvényeket, csak akkor még rendelkezésre állt az egész templombelső. Maga az alkalom, amely a bonyodalmakat szülte, a vacsora utáni fogadás volt, amelyen az oroszokra, lengyelekre, ukránokra, szerbekre való tekintettel valósággal folyt a vodka, a konyak és a mm. A kellékek - már ti. a tömény italok és oroszok fölös bőségben rendelkezésre állván, Pista barátunk hamarosan merevvé vált. Arca kipirosodott, szálfa egyenesen tartotta (vagy próbálta tartani) magát, s mereven kissé felfelé nézett. Ebben az állapotban járultak sorra elé az oroszok, s a nálunk szigorúan oroszul beszélő ukránok. A rájuk jellemző - valóban jellemző! ~ szíves barátsággal mindkét kezükkel szorongatták a kezét, s közben megpróbálták átölelni és „szláv csókkal" illetni. Ez azonban sosem sikerült, mivel ahogyan feléje hajlottak, ő mindig hátrabillent olyannyira, hogy félni lehetett, hanyattesik. Eközben monoton hangon válaszolt a szívélyeskedésekre. Szavai nem tűrték a nyomdafestéket egyedileg sem s összorosz vonatkozásban sem. Bár a jelenet hallatlanul komikus volt (a legszívesebben hahotáztunk volna), viszont legalább annyira veszedelmes. Hárman-négyen valósággal a testünkkel igyekeztünk spanyolfalat vonni barátunk köré, nehogy olyasvalaki is meghallja szavait, akinek nem szabadna. Sajnos valamelyik mégis meghallotta. Az utolsó pillanatban menekítette el (egészen pontosan vitte le a lépcsőn, s ki az épületből valakivel) Bakay Kornél, aki nemcsak hazavitte, de hátára véve még a IV. emeletre is felcipelte. Öt perccel később már kinn volt a készültség. Szerencsére tőlünk kérdezősködtek, akik nem láttunk és nem hallottunk semmit. Ne felejtsék el soha e jelenetet és esetet utódaink. Nem sokat tudok szervezett Fradi-drukker korszakáról, csak azt, hogy Picuval egy-egy vasárnap délben bekukkantottak hozzánk 5 percre, ha éppen Dunaújvárosban játszott a Fradi. Amúgy nem sokat járt (jártak) nálunk. 1968 január végén a vasműben segített körbeásni a honfoglaló sírt. Ekkor történt, hogy otthon megrémült nagy cirmos kandúrunktól, Miú úrtól, aki kedvenc foteljében annak ellenére is helyet óhajtott foglalni, hogy Dienes Pista már benne ült. Az utóbbi ugyanis a macskákat nem szokta zavarni, minket viszont meglepett, hogy ő, a macskarajongó, mennyire nem tudott elviselni egy valóságos macskát. Nagyon mamlasz volt. illetve tudott lenni; Éva asszony, Dienes István (jobb szélen) barátai társaságában. Picuka nélkül talán tényleg a fülébe kanalazta volna a levest, ahogyan az elvtársak képzelték a mi életünket az ő bölcs vezetésük nélkül. 1969-ben vagy 1970-ben együtt látogattuk meg Németh Péter szabolcsi sáncátvágását. Meglepett a két Dienes, Ö. István is, meg Pista is, akik képtelenek voltak feljutni a sánc oldalán a sánc tetejére. A közepétől vagy a felső harmadától hasraesve mindig lecsúsztak, mint egy burleszk film szereplői. Már attól lehetett félni, hogy egyáltalán nem lesznek képesek feljutni, de valahogy feltámogattuk őket. Az Éritől 1971-ben nagy alapossággal megszervezett nagyvázsonyi „komplex"-konferenciához nem fűződtek különösebb kalandjaink. Pista, mint az önmagát külön utakra „mentő" honfoglalás kori csoport vitavezetője ugyan elemében volt (alighanem utoljára életében ebben a műfajban), én viszont nagyon untam ezt a népszavazásos konferenciát és egyfolytában dideregtem a május eleji (máj. 6-8.) csípős időben. Ez a legfőbb saját emlékem. Körülbelül eddig, 1970-1971-ig tartott Pistánál a „rumos Jimmy" korszak, ahogyan Gioni nevezte. Amelyben mindazt a nagyot alkotta, amelynek révén halhatatlanná válik a honfoglalás kor archaeológiájában. S bár nemcsak a Szentlélek hajtotta, mégis csodálatra méltó eredményekre jutott, ezért nincs igazuk a józan moralistáknak. 1972 nyarán Szegeden ismét együtt lakván azért izgultam, ne sikerüljön neki a nyíregyházi pályázat, de csak belül izgultam, nem mertem volna hangosan is lebeszélni, a Várna utcát egyszer el kellett hagyni. Bármi áron. 1973. január l-jével elmentek, s valahogy úgy jött ki a lépés, hogy egyszer sem tudtam őket Nyíregyházán meglátogatni, még Budapesten is csak futólag, a Nyugati pályaudvaron köszöntöttük egyszer egymást. Nyíregyházi életükről így nincs személyes emlékem, illetve mégis van, mivel az 1975. évi vándorgyűlésen, vagy valami más hasonló alkalommal Picu is, Pista is személyesen mutatták be nekem az új Jósa András Múzeumot jogos büszkeséggel, mint olyasvalamit, amit ők csináltak, de legalábbis ők tették érte a legtöbbet. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 25