A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) osztálytársai közé, s velük együtt végezte el 1946-1947ben a IV.-et. Ezzel egy időben én hasonlóan futottam a jászapáti Gróf Széchenyi István gimnáziumban a régi osztályom után, akiket - hála a háború utáni magántanulói könnyítéseknek - 1946. december 1-jére nekem is sikerült utóiérnem. Hát nem különös? 1951. július 3 l-jén a bölcsészek bevonultak az egykori Mária Terézia, akkor (az 56-ban híressé vált) Kilián György nevét viselő öreg laktanyába. Miközben a világ minden seregében „rendszeresített" céltalan naplopásból leckét vehettek az újoncok (magam „öreg" katona létemre semmin sem lepődtem meg), aközben egyszer csak közhírré tették, hogy aki beteg vagy szervi baja van, az jelentkezzen felülvizsgálatra. Mivel korábban valamennyiünket besoroztak, a felhívás szabvány katonai halandzsának tűnt, Pista mégis bizonytalankodni kezdett. Elkezdte nekünk, barátainak magas vérnyomását és szívpanaszait magyarázgatni, olyan síri hangon, hogy Bíró Bandi rábeszélte, menjen el felülvizsgálatra. Veszteni amúgy sem lehet vele semmit, s legalább telik az idő. Elment, s késő délután jött elbúcsúzni tőlünk; kiszuperálták. Az esetet halálhíre vételekor idézte fel az egykori „felbujtó" Bíró Bandi annak bizonyságaként, hogy szívrendellenességének már akkoriban léteznie kellett. Farkas Mihály hadseregéből ugyanis nem lehetett holmi olcsó ürüggyel csak úgy lelépni. Nekem is eszembe jutott valami. Még barátságunk legelején elmesélte, hogy egy lelketlen orvos, aki magas vérnyomását konstatálta, már diák korában biztosította: nem éli meg a 26. évet. Mindnyájunk szerencséjére 40 évvel túlélte a jóslatot, de úgy - most már tudjuk -, hogy mindig a mezsgyén imbolygott. Vagy valamennyien ott imbolygunk? 1952 májusában gyönyörű tanulmányi kirándulás volt a Miskolc-Sárospatak-Szabolcs-NyíregyházaDebrecen útvonalon, valóságos nyár volt. Nyíregyházán a nem túl vonzó akkori múzeum meglátogatása után több órányi szabadidőnk volt, s ezt előre tudni lehetett. A lyukasórákat használta ki Pista arra, hogy meghívja ebédre barátait, az összes barátját. Emlékeim szerint biztosan ott volt Gioni, Bíró Bandi, Kiss Gyurka, Horusitzky Zoli és (valamiért, csak ő tudta, miért) könyvtárosunk, Németh Bandi. Meglehet, még többen is lehettünk. Elindultunk korgó hassal előbb át Nyíregyházán, majd ki Nyíregyházáról, úgy éreztük sose érünk a szép nevű Hímeskertbe (amelyről Pista előzőleg azt mondta, semmi az egész, kis séta). Odaértünk, illetve kiértünk a megmentett holmikkal telezsúfolt kis kerti házba egy csodálatosan terített asztalhoz. Itt találkoztam először Krúdy Gyula régi szabolcsi világával, annyi finomsággal, amennyit akkoriban elképzelni is nehéz volt. Az az apróság meg, hogy mennyi ideig nyögték az úri vendéglátást, már egy évszázaddal korábban se nagyon érdekelte a szabolcsi urakat. Itt fedeztük fel Pista fejkendős fényképét - e kép nyomán hívta őt Korek Jóska „szép kislánynak" („szép kislány, veled mindenki kibabrál"). S ide kell beiktatnom, mivel máshová nem nagyon tudnám, Pista barátom kicsit zajos, de annál hatásosabb „művészetéről" való megemlékezést. Márcsak azért is, mivel szóban forgó művészete mindenkor nagy gyönyörűséget okozott nekem. Láttuk: akkoriban vonattal jártuk az országot, már ahová el lehetett jutni. 1951 júniusában egyetemi tanulmányú tunk végállomása Pécs volt, ahonnan az utolsó nap estéjén, a Jakab-hegy megmászása után indultunk haza. A hazautazás minden alkalommal nagy énekléssel, „danászással" járt, a most elmesélt azért emlékezetes, mivel itt és ekkor tűnt fel az új karmester: Dienes Pista. Először csak hangadó volt, majd ahogyan kezdett belemelegedni, felállt és vezényelni kezdett. S itt most már összemosódik az első alkalom a későbbiekkel. A csúcs minden alkalommal a „Gumi arabicum" című és szövegű tréfás diákének volt. Utolérhetetlen művészettel vezette fel, a pianótól a fortissimóig, az „ez volt az első vers"-től... a „most jön a hetedik/tizedik"-en át egészen a „most jön a ráadás"-ig. A könny csurgott a szememből a nevetéstől, kivált az ellentmondást nem tűrő, végső, „dühödt" karmesteri csúcsot látván. Ugyanezt megismételte 1952-ben Debrecenből Budapestre hazautaztunkban, s nyilván megismételte (sajnos nélkülem) 1953-ban Szegedtől Budapestig, s újból átélhettem 1954 szeptemberében ismét Debrecen és Budapest között. Mit mondjak: alig vártam... Egyszer valamikor később is rá tudtuk beszélni a vezénylésre és a gumi arabicumra, azt hiszem 1963 után valamelyik olyan szegedi konferencia után, amikor éppen elegen voltunk a vonaton a még nem túl öreg nemzedékből, s elég sokan voltak velünk akkori budapesti egyetemi hallgatók is. Az utóbbiak tágra nyílt szemmel „vették a lapot", de mégsem akadt követője vagy utánzója. Az is meglehet, hogy valamely más alkalommal történt, de bármikor is volt, az ifjúságot idézte fel... A nyíregyházi ebéddel véget ért közös egyetemista életünk, nekem egy hónappal később munkába kellett állnom. Az 1952 nyarától kezdődő két esztendőben legfeljebb véletlenül találkoztunk. Az egyetem Dienes Pistástól átköltözött a piaristák rendházába, magam július 1-től gyakornok lettem a Nemzeti Múzeumban, napi 8 és fél órás, szombaton is 2-ig tartó munkaidővel. 1953 júliusában ugyan Dienes Pistát is kinevezték ugyanoda múzeumi gyakornoknak, csakhogy én Nagykanizsán helyettesítettem, augusztus l-jétől pedig Sztálinvárosba helyeztek. 1954 őszén is csak a véletlen sodort együvé minket egy felejthetetlen esemény kapcsán. Én szeptember l-jével aspiránsként az Ősrégészeti Intézetbe kerültem, tehát már részt vettem a régészhallgatók az évi tanulmányi kirándulásán. Dienes Pista és két-három évfolyamtársa viszont még részt vettek. Elmaradt tavaszi kirándulásról volt ugyanis szó, amely nekik, végzős V. éveseknek még járt. Miskolcon, az Avas egyik kitűnő pincéjében Komáromy József akkori múzeumigazgató és az örökké jókedvű Megay Géza alaposan megvendégeltek bennünket. Olyannyira, hogy többen - fiúk is, lányok is alaposan elnehezültek, lábuk felmondta a szolgálatot. Az utóbbiak közt volt Pista barátom is, akit négyen támogattak, húztak-vontak-cipeltek, nemcsak a hegyről le, de végig a főutcán, egészen a kollégiumig, ahol laktunk. Korántsem csak ő volt rossz állapotban, magam is vittem le valakit a hátamon. Nem az volt a baj, hogy nem tudott járni, hanem az, hogy szokatlanul élénk és harsány volt, nemcsak a népes főutcán produkálta magát, de fenn a kollégiumi szobában is. Azelőtt sohasem láttam ilyennek. A szó szerint rikító hanA Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 23