A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István került a Cseh Királysághoz. Mint sok-sok tízezer tiszántúli, 1944. október elején szüleivel ő is elmenekült Nyíregyházáról, egyelőre Komáromig. Ott érte a nyilas-kormány bestiális rendelete, a 15. évüket betöltött leventék azonnali katonai behívása. A snájdig levente-rajparancsnok (ő mondta így!) nem akart bujkálni (az lett volna az igazán életveszélyes), ezért december l-jén (Rév) Komáromban bevonult magyar honvédnek. Tüstént bevagonírozták őket és Egerbe szállították, ahol nyilas tisztek - e véglény emberkufárok - átadták az egész szerelvénynyi fiatalt a németeknek. Itt kezd összefonódni történetünk. Már november 24-27. között összeakadhattunk volna Komáromban, ahová egy visszavonuló utászalakulattól sikerült eljutnom útban Kőszeg, illetve Sümeg felé. 1945. február 9én egy nagy menekülésben végződő januári pomerániai kitérő után mi is, a Gábor Áron tüzérhadapródiskola, Egerbe érkeztünk. Már a kivagonírozásnál észrevettük, hogy az állomás túloldalán, a repülőtéren a Luftwaffe kékes színű egyenruháját viselő magyar fiúk is légelhárítós szolgálatot teljesítenek. Hamarosan összeismerkedtünk velük. Amúgy nem volt közünk egymáshoz, mi a város feletti KuK kaszárnyában (vagyis egykor a „mienkben") a Wermacht vendéglátását „élveztük", ők pedig a Luftwaffe szemmel láthatóan úri ellátását. Ők soha nem voltak fenn nálunk, mi látogattuk meg őket néhányszor a repülőtéren. Minden bizonnyal Pistával is találkoztunk egymással, ha nem is tudtunk közelebbit egymásról. Közös élményünk az Eger felett nagy ívben köröző - berepülést végző - vadászgép csodák voltak, a világ első lökhajtásos vadászgépei, a Turbo-k, ezek az égeri repülőtérről szálltak fel. Pistáéknak szerencséjük volt, március vége előtt északra, Greifswaldba vitték őket, talán pár nappal azelőtt, hogy az LISA légihaderő április l-jén, Húsvét vasárnapján szétbombázta az égeri repülőteret. A továbbiakban is szerencséje volt, május 3-án Wismarnál angol fogságba esett, az egyetlen civilizált emberekből álló, gentleman tisztektől vezetett hadsereg fogságába. Onnan épségben tért haza 1945 utolsó napján. Az én sorsom sokkal kacskaringósabb volt, viszont előbb hazaértem. Amely napon mindezt megtudtuk egymásról, attól kezdve összekötött minket a közös múlt. Egyikünk sem óhajtotta Sztálin Vörös Hadseregét bevárni. Én Magyarországon nem tudtam utolérni tartalékos főhadnagyként berángatott idős apámat, aki az I. világháború idején 7 évet üdült Szibériában, s nem kívánt még egyszer az oroszokkal találkozni. Szaladt Bajorországba, pontosan úgy, mint Dienes Pista szülei. Tisztikarunk (amelynek tényleges állománya, illetve nagy része sorsdöntő időkben s alkalmakkor nagyon rosszul vizsgázott) pontosan tudta, mi történt Katynban és Vinnicában, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a szovjet ezrével lőtte agyon a fogságba esett lengyel tiszteket, nem nagyon lehet hát csodálkozni azon, ha nem akart szovjet kézbe esni, s igyekezett megóvni ettől a sorstól a jövőt, a különböző tisztiiskolásokat is. Egyikünket sem a Szovjetunió „szabadított fel", ennél nagyobb bűn 1951-ben már kevés volt. Sztálin logikája hibátlanul működött: aki látta Európát, az többé nem megbízható. Kémnek és ellenségnek nyilvánította a német fogságból szabadult saját katonáit is, tízezrével dobta át őket német táborokból GULAG táborokba. Ma is elszorul a szívem, ha a pomerániai Großbornban szerzett fiatal orosz barátainkra gondolok (tévedés ne essék, nem kollaboránsok voltak, hanem hadifoglyok), akik készségesen segítettek nekünk mindenben, s nem titkolták, számolják a perceket, amikorra ideérnek az „övéik". Szegény fiúk, egy hónappal később elkezdhették a végtelenbe nyúló napokat-éveket számolni! Azért kell ezt elmondani, mert a valósággal csak nagyon kevesen voltak akkoriban tisztában, a mi tisztánlátásunk is csak félelemmel keveredő megérzés volt s nem tudás. Az orosz propaganda nyugaton is roppant átható volt, kivált egyszerű emberek számára. Tapasztalataink e téren megegyeztek Pistáéval. Ő Wismarban éppen csak áthúzódott az angol térfélre, a magyarok többsége sietett az oroszok karjaiba. Sok évvel később néhány hazatért közülük csont-bőrként. LIgyanezt tapasztaltam én is: akik közülünk keletre, délkeletre indultak el vagy sose érkeztek haza vagy 1948-ban kezdtek hazaszállingózni. Pedig amazok sem „szabadítottak fel" bennünket, kár lenne a dolgot szépíteni: levertek és ellenségként kezeltek. Viszont megismertették velünk Európát, s ezt soha többé nem lehetett emlékezetünkből kitörölni. Pista a GreifswaldRostock- Wismar- Schwer in- Hamburg- SchleswigMünster-Pocking-Wienerneustadt körutat járta be, ez is elegendő volt (én jóval nagyobb kört írtam le). 1944-1945 50 évre felvértezett mindkettőnket, soha nem tudtak velünk többé maszlagot megétetni, visszatekintve nyugodt lelkiismerettel le merem írni: egy pillanatig sem inogtunk meg. A politikai vakhitűeket szörnyetegeknek tartottuk, az ostobaságra, tudatlanságra, műveletlenségre, otrombaságra ugyanis nincs bocsánat. Akkor is reménytelenek, ha utóbb hamut hintve fejükre reformereknek kiáltják ki magukat. Mindig tőlük kellett félnünk, ma is tőlük kell félni, mivel reménytelenül javíthatatlanok. Lesz, aki azt mondja, könnyű volt Dienesnek és Bénának távol maradni a politikától, hiszen mindketten az üldözött, kifosztott, régi középosztályhoz tartoztak. Ez a jellegzetes osztályszempontú marxista gondolkodás. A régi középosztály tagjai éppoly kevéssé siratták vagyonukat, mint a régi úri osztály és arisztokrácia tagjai, egészen jól meglettek volna vagyon nélkül is, ha békén hagyták volna őket, ha élni hagyták volna őket. Csakhogy nem hagyták. A sztálini— posztsztálini rendszerek lényege a kiraboltak és kirablóik viszonyának megmerevedése, állandósulása. Amiként 75 éve a szomszédok kiabálnak ránk, magyarokra tolvajt, akképpen itthon is a rablók kiabálták egyvégtében a tolvajt, s ez csak a rabló és a kirabolt nemzedék teljes kihalásával fog megszűnni vagy megváltozni. A légkört ugyanis nem a kommunista rendszer kárvallottjainak, hanem haszonélvezőinek rossz lelkiismerete mérgezte meg. Hadd zárjam ezt a politikai betétet (amelyet nem lehetett kikerülni!) egy nem mindennapi közös tulajdonságunkkal. Egyikünk sem tudta elviselni, hogy a háború miatt éveket veszítsen (azt hiszem, ha az oroszok kezébe esünk, megőrültünk volna), s azt sem, hogy utánunk következő, idegen fiatalok közé üljön. Pista 1946. február 20. és 1946. október 1. között magánúton elvégezte a Gróf Széchenyi István kereskedelmi középiskola II. és III. osztályát, majd beült régi 11 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997