A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) állíthatom - „forradalmár" pózban tetszelgő terroristák kezébe került. Egyesek belső rendcsinálásra specializálták magukat. Ezek tisztes öreg professzorok előadásait félbeszakítva felugráltak helyükről, s kizavarták a tanteremből (utána az egyetemről is) az előadásokat kötögetéssel vagy suttogással „zavaró" jobban öltözött lányokat-asszonyokat és a nem elég lázasan jegyzetelő urakat (akiről a kötögetős példát vettem, az fogja majd 27 évvel később Dienes Pistát lakáshoz juttatni - ilyen különös az élet!). Mások a külső rendcsinálásból sem vonták ki magukat, éjszaka-hajnalban kitelepítéseket vezényeltek; ezek közé tartozott a mi egyik ifjúsági vezérünk is. Alvezéreik azzal bizonyították megbízhatóságukat, „fejlettségüket", hogy kiszórták az egyetemről „fejlődésképtelen" társaikat. 1948 őszén ló-an voltunk régészek-művészettörténészek, egy év múlva már csak 6-an maradtunk, s tudtuk, hogy még nincs vége! Az 19^9 őszén kezdő „újakat" viszont már a népi demokrácia egyeteme vette fel. A felvételiket a MEFESZ funkcionáriusok, a professzorok ellen forduló középgenerációs magántanárok (akkoriban lelkes kollaboránsok) irányították és „Kékes elvtárs" az egyetem (cipőfelsőrész-készítőből lett) nyiszlett, de mindenható ura ütötte rá a pecsétet. Régiek és újak sokáig nem barátkoztak egymással. Olyannyira nem, hogy az én pannonhalmi évfolyamtársam és Dienes Pista pannonhalmi évfolyamtársa még biccentéssel sem árulta el, hogy ismerik egymást, mindkettő félt a másiktól és a lelepleződéstől. Nem volt ez ritkaság más gimnáziumokból jöttek között sem, sokan nem akartak emlékezni két-három évvel azelőtti voltukra. Amikor a régészet (művészettörténet stb.) „szakká" alakult, attól kezdve a szakokat évfolyamok végezték, s végzik ma is. Azelőtt másként volt, az ősrégészek pl. az Ősrégészeti Intézet tagjai voltak, ha felvették őket, akár már az I. évtől, de a II-IV. évben biztosan; 1949 tavaszán valamennyien kijárogattunk Korek József alsónémedi ásatására. Hogy mennyire nem volt „régiek" és „újak" között „átjárás", azt még egy aprósággal szeretném igazolni. A MEFESZ-től felvett újak nemcsak az egyetemre nyertek felvételt, hanem az egyetemi menzára is. Ez előbb a Belvárosi Kávéházban volt (amelyből sikerült mocskos zsibvásárt csinálni), majd a Múzeum Kávéházban. A régiekkel azonban - hacsak nem lettek kifejezetten MEFESZ káderek - egyik helyen sem lehetett találkozni. Mi a Kossuth Lajos utcába, Irma néni menzájára, na meg bablevesre az Astoria népbüfébe jártunk. E sorok írója már IV. éves fizetett demonstrátor volt, amikor kegyeskedtek „felvenni" a menzára. Ma még sorolhatnám a kiváló szakembereket, igazgatókat, főigazgatókat, akikkel ebben a süllyedésre szánt hajóban együtt evickéltünk. A hatalom végig abban reménykedett, hátha nem bírjuk tovább és önként lemorzsolódunk. Felfelé összetartó népség voltunk mi, régi régészek és néprajzosok, az utánunk jövőktől azonban féltünk, s nem ok nélkül. Azért kellett minderről (kivételesen) bővebben írnom, hogy megpróbáljam érzékeltetni a félelem légkörét, ami körülvett bennünket, de attól félek ez lehetetlen. Dienes Pistától a fenti megismerkedési jelenet után még legalább egy évig tartottam, más „évfolyam" lévén nem is nagyon volt hol összejönnünk. Évfolyamából Horusitzky Zoliról vettük észre először, hogy nem kell tőle félnünk, megfigyeltük, hogy ő is fél, sőt arra is rájöttünk, hogy kitől fél. Félelmét rongyos, szakadt ruhák, tátogó cipők és pislogó mosolygás mögé rejtette. 1950 júliusában az akkor még a Buttler-házban lévő egri múzeumban a véletlen hozott össze Pista egyik évfolyamtársával, Ferenczy Lacival. Egy egész este s fél éjszaka kerülgettük óvatosan egymást, félmondatokból próbáltuk kitalálni, mit gondol a másik. A vége valósággal robbant, felfedeztük, hogy barátok vagyunk. Csak akkor és tőle tudtam meg, hogy Dienes Pistától sem kell félni, éppen ellenkezőleg. Hasonló eredményre jutott ekkoriban Gioni is, 1950 januárja óta ugyanis Gioniéknál laktam. A nagy felfedezés nyomán 1950 őszén első barátkozási kísérleteink még meglehetősen sutára sikerültek. Bevallom, féltem barátjától, a (festett!) Clarke Gable bajuszt viselő, mindenkor elegáns Kiss Gyurkától, akinél kevés aranyosabb fiú szaladgált akkoriban Budapesten, de harcosabb káder is kevés volt nála, ha éppen az volt a szerepe. Mikor volt szerep és mikor színjáték? Mert róla valóban túlzás nélkül elmondható: az ellenkezőjét sem lehetett elhinni annak, amit mesélt. Szakmánkat pár évi tevékenység után kényszerűen elhagyva, két évtizeddel ezelőtt Dr. Kiss György főmérnökként hunyt el, s ebből - talán - a György volt igaz. Mivel Kiss Gyurkáról nehéz volt leválasztani, elég későn, csak valamikor 1951 telén jutottam el először Pista Boráros téri albérleti szobájába, amely - bármit is írt róla utólag - jóval nagyobb volt, mint az enyém, viszont tény, hogy „töksötét". Első látogatásomkor tortént, hogy váratlanul befutott Dobay Jancsi IV. éves művészettörténész. A (mint megtudtam) szokásos: Nincs egy kis száraz kenyered? - ürüggyel jött, valójában csevegésre vágyott, imádott fecsegni. Apja tanár volt, ő maga művelt, kissé bohókás, aranykeretes szemüveges fiú, aki a „túlélés" érdekében mindenféle ütközést el akart kerülni. Azon az estén készülő szakdolgozatáról, a Lehel kürtje művészeti elemzésében elért eredményeiről beszélt, s már-már belénk is sulykolni szerette volna, hogy a „kürt természetesen kijevi orosz munka". Tudta, most ezzel lehet túlélni, később nem kísérletezgetett tovább, 56-ban örökre elhagyott minket. Nekünk, sajnos, más véleményünk volt a Lehel kürtjéről, s itt maradtunk. Egy következő alkalommal ebben a sötét szobában, amelynek egyetlen dísze menyasszonya fényképe volt, barátkoztunk össze örökre, hiszen életveszélyes (szó szerint!) titkokat tudtunk meg egymásról. 1951 tavaszán házigazdáját elvitte az ÁVO, s teljes gőzzel vallatta. Pistát két alkalommal is a Gyorskocsi utcába hurcolták az ávósok, valamiféle a házigazdáját terhelő adatot szerettek volna belőle kiszedni, a sikertelen éjszakai vallatások után hajnalban lökték ki az utcára. Félő. ebből előbb-utóbb tartósabb vallatására is sor került volna, ha Pógyor István közben bele nem halt volna a kínzásokba. Nos, Pista ÁVO-s meghurcolásairól még Gioni sem tudott, akkoriban csak nekem árulta el, aki ennél nagyobb és veszedelmesebb titkokat is tudtam róla. A kulcsszó valószínűleg véletlenül hangzott el: Eger. Ez a nyugat-csehországi, csehül Cheb-nek nevezett német város német neve, amely a késő középkorban A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 21