A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István Szabó János, alias Gioni barátunk halálakor szembesültünk először a hazai nekrológia sivárságával, mintha csak azért hangzanának el a sírbeszédek, s íródnának a halotti „életrajzok", hogy örökre a tudomány mögé rejtsék addigi hús-vér barátainkat. Tessék a század elejéig visszafelé haladva átlapozni szakfolyóiratainkat, s kissé tanulmányozni a nekrológokat. Ki fog derülni: ezekben temették el igazán és véglegesen szerzőik egykori barátaikat, kollegáikat. Nem beszéltünk össze Dienes Pistával, egymástól függetlenül úgy éreztük, sürgősen változtatni kell e műfajon. Ha valaki, akkor éppen Gioni az, aki nemcsak megérdemli, de egyenesen „elvárja" tőlünk, hogy alakját azok számára is élővé tegyük, s ezáltal mintegy „életben tartsuk", akik nem ismerték személyesen vagy közelebbről. Ebből a felismerésből születtek meg személyes hangú visszaemlékezéseink, az AGRIA elején az enyém, az Acta Archaeologicába írott „hivatalos" nekrológ kiegészítéseként, az AGRIA végén pedig Dienes Pistáé a búcsúbeszéd kiegészítéseként. S hogy az ügyben Gioni személyisége valóban különleges szerepet játszott, azt mi sem mutatja jobban, mint Kaposvári Gyula önszorgalmú visszaemlékezése együtt töltött szolnoki éveikre. A személyes és a szakmai emlékek eme furcsa vegyüléke (ugyanazon AGRIA kötetben) azok számára mond igazán valamit, akik a „tetthelyen" is ismerték az akkori szolnoki pincemúzeum két kedves trogloditáját. Nos, így teremtettünk az AGRIA hasábjain új műfajt: a személyes visszaemlékezést, s igazán sajnálom, hogy folytatásosnak ígérkező irodalmárkodásunknak éppen „szerzőtársam" (ahogyan a Gioni-nekrológ különnyomatán engem nevez) vált soronkövetkező hősévé. Az alábbiak mozaikszemek, 46 évben szétszóródó emlékkockák, nem is biztos, hogy a legfontosabbak. Viszont ezek maradtak meg. 1949 ősze volt, derűs október végi nap. Valamely közös óra szünetében egyedül maradtam a Puskin utcai tanterem jobbközépső felében. Az „újak" velem átellenben az ablaknál csoportosultak, valamit nagyon tárgyaltak, s egyszer-egyszer felém pislantottak. Hirtelen kivált közülük az, akitől a legjobban féltem, a szigorú, majdnem merev tekintetű, vörös arcú, szőke rém, s szemét rámszegezve határozott léptekkel elindult felém. - Végem - gondoltam -, repülök én is, ezek senkinek sem kegyelmeznek. A feltűnően egyenes járású, magas, szemüveges, szürke ruhás fiú közben odaért, s különös, magas hangon (még nem hallottam a hangját, széles ívben kerültem őket), nagyon határozottan így szólt: - Te leszel a sajtos. A nem várt fordulattól csak ennyit tudtam kinyögni: - Jó. S mi lesz a dolgom? - Semmi - válaszolta és sarkon fordulva visszatért az „övéihez". Mint a párbeszédből kitűnhet, a MEFESZ (=Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesült Szervezete) vezetőség egy részéről volt szó, de erre én is csak akkor jöttem rá. Később valahányszor szóba került, mindig jót mulattunk azon, hogy én pont Dienes Pistát néztem a legvadabb komcsinak. Igazán nem sejthettem, hogy látszólagos merevsége rettegést takar. Retteg, hogy az az évfolyamtársa, akit a MEFESZ az ő „lekáderezésével" bízott meg, előbb-utóbb megteszi előző tanintézményéhez, a Közgazdasági Egyetemhez a 15 perces gyalogutat, s akkor ő valóban röpül. Szerencséjére a MEFESZ megbízottja évfolyama leglustább embere volt, soha nem tette meg a 15 perces sétát, s amikor faggatták, halandzsázott valamit. így maradt meg Dienes Pista bölcsésznek, egyelőre csak annak, mivel a régészetet nagyon nem kedvelte. Különös akciója hozzájárult az én megmaradásomhoz is, hiszen az ő jóvoltából váratlanul „mozgalmi munkához" jutottam, s az ilyesmit számon tartották. Jelentkezésem a MEFESZ-be 1949 tavaszán elfogadták az olymposzi istenek magasságában székelő új MEFESZ-vezetők (mégpedig egy - a Dieneséhez hasonló - szerencse miatt, de itt és később nem rólam van szó, hanem róla, illetve kettőnkről, a magam keserveit legfeljebb párhuzamként fogom megemlíteni), s így egyelőre hallgató maradhattam. Akiket nem vettek fel a MEFESZ-be, azokat irgalmatlanul kiszórták az egyetemről is. Az egyetlen magyar régész vagyok, aki már 1948 őszén is régészként kezdte, s idejében be is fejezte tanulmányait. Döntő különbség volt ugyanis a „régiek" és az 1949-ben kezdő „újak" között, amit. ha nem magyarázok meg egy kis kitérővel, akkor mai (normális) ember számára érthetetlen lesz a következő egy-másfél év. Mi, „régiek" úgy kerültünk az egyetemre - utoljára barátaim s én is 1948 őszén, hogy Bakos Gergely quaestornál beiratkoztunk, majd a dékán, akkor éppen Zsiray Miklós, „egyetemi polgárrá" fogadott bennünket. A régészek, művészettörténészek, néprajzosok az Cin. szabadbölcsészek közül kerültek ki, vagyis felvettük a minket érdeklő tárgyakat, illetve órákat az indexünkbe, s elkezdtük hallgatni Banner, az öreg Gerevich, Oroszlán, Dobrovits előadásait. Nos, ezt a politikailag meg nem szűrt társaságot nem tűrte az új hatalom, nehéz volt megúszni a tisztogatásokat. Az egyetemi ifjúság fölötti hatalom - túlzás nélkül 20 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997