A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) kat. Igaz, ami igaz, távolról sem volt az valami biztonságos környék és házikó. Ezer szerencse, hogy minden idők legnagyobb „ősmagyar" művészét, ezt az Isten áldotta tehetséget más régészek is felfedezték, az ő munkájukkal kapcsolatban is tanácsadóként, elméleti munkatársként szerepelt az ifjabb Dienes István. Alig néhány év alatt újjáalkották a beregszászi süvegdíszt és az Ö. Dienes csodálatosan lerajzolt kétszeres nagyságban egy sereg (sajnos nem elég!) tarsolylemezt (Szolyva, Dunavecse-Fehéregyháza, Rakamaz, Kiskunfélegyháza, Túrkeve-Ecsegpuszta, Eperjeske 2., Rétközberencs, Veszelovo, Budapest-Farkasrét, Újfehértó-Micskepuszta, Bashalom II, Tiszanána, Kenézlő), lemezes és áttört haj fürt-korongot (Anarcs, Aldebrő, Dunaszekcső, Rakamaz, Tiszabercel, Tiszabő, Tiszaeszlár-Vörösmarty utca és -Dióskert, Derecske, Magyarhomorog, illetve Bashalom II, Hencida, Gálospetri), díszített lemezkarperecet (Szarvas, Mezőzombor, Bashalom II.), díszes szablyát (Tarcal, Geszterécl, Tiszafüred, Orosháza), szíjvéget és övdíszt (Benepuszta, Kenézlő, Beszterec, Bodrogszerdahely, Karancslapujtő, Budapest—Farkasrét), fémveretes nyerget (Szakony), ezüstberakásos kengyelt (Oros, Balkány), csontfaragvánnyal borított nyerget (Izsák), díszes, faragott csontot (Kiszombor, Bashalom II.), egyegy kis temető sírleleteit (Bashalom II., TiszaeszlárDióskert stb.). Soha nem gondolta ugyanis, hogy saját ásatásait és a múzeumban rábízott leleteket nem fogja feldolgozni. Csak éppen a 60-as években a menet közben felmerült - látszólag - kis problémák sorozatát volt előbb kénytelen, nagy-nagy energiák bevetésével megoldani. Már 1958-ban azt ígérte, hamarosan közzéteszi Móra Ferenc régi ásatási leleteit (Kiszombor, Deszk), Budapesten pedig nekilátott a honfoglalás és kora Árpádkori leletkataszter megszervezésének. 1966-ban ő lesz a korpusz-munkaközösség irányítója és a többszöri módosítás (főleg csökkentés) után is már 1970-ben megjelentetni szándékozott I. kötet szerkesztője. Beregtől Biharig tervezett „saját" I. kötete területén az összes lelőhelyet be kívánta járni (Szabolcsot be is járták 1971-ben Németh Péterrel és 112 lelőhelyet sikerült nagyléptékű talajtani térképen rögzíteniük), s bár sikerült 130 táblányi leletet is lerajzoltatni, éppen a maximaiizmuson akadt el a múzeumi leíró munka. Ugyanígy járt a délről szomszédos (Hajdú-) Bihar megyével, amelytől ugyancsak minden részletre kiterjedő gyűjtőmunkát követelt. Csakhogy éppen ez a két megye messze a leggazdagabb honfoglalás kori leletekben, s bármennyire is szeretett volna Dienes István a legszebb, legjobban ásott leletekkel eldicsekedni a világ előtt, éppen az „elegáns" magyar leletek százai miatt maradtak le. Mégpedig a vezető- és középrétegbeli leletekben legszegényebb Baranya megye mögött. Kénytelen-kelletlen ez lett az első s máig egyetlen Dienes István által szerkesztett korpuszkötet. Élete vége felé (e sorok írójával együtt) maga is belátta: nem is volt olyan rossz kezdet Baranya az 1130 sírós majsi temetővel! Annak ellenére, hogy szűkebb szakterületénél alig képzelhető el „nemzetibb" tudomány, azon szomszédos országok kutatói, akik őt személyesen is ismerték, nagyra becsülték. Igaz, ami igaz, Oroszországban csak a vogul Csernyecowal és a magát volgai bolgárnak valló, tatár Alfred Halikowal barátkozott meg igazán, velük kölcsönösen meglátogatták egymást otthonaikban is. Sokra tartotta őt J. Kovacevic belgrádi professzor, akivel 1955-ben Budapesten ismerkedett meg és aki szíves házigazdája volt az 1968. évi belgrádi kiállítás alkalmából. A bukaresti Régészeti Intézet helyettes igazgatóját, Dórin Popescut kétszer is kísérte Budapesten Dienes István. Először 1955-ben csak néhány napig, majd 1959 nyarán egy egész hónapig. Tudományos nézeteit Popescu annyira rokonszenvesnek találta, hogy elkezdtek közös magyar—román ásatásokat tervezni, e sorok írójának még 1970-ben is sajnálkozva emlegette Bukarestben Popescu, hogy a politika megakadályozta a „Dienes Pistával" közösen eltervezett ásatásaikat Biharvárban és Marosvárban. Boldog idők, amikor ilyesmiket legalább tervezgetni lehetett! Népszerű Enciklopédiája számára a cseh Jan Filip őt kérte fel mind a honfoglaló magyarságról szóló összefoglaló, mind pedig a nevezetesebb lelőhelyeket részletező címszavak megírására. Ezek változatlanul kerültek a két kötetbe, nem találván bennük semmi kivetnivalót az északi szomszéd sem. Anton Tocíkkal is nagyra becsülték egymást. Hivatali és szakmai utódja, tanítványa Révész László meghatottan írja, milyen lelkiismeretesen s milyen rendben adta át neki „mestere és példaképe" a Nemzeti Múzeum honfoglalás kori régészeti gyűjteményét, s vele együtt az irodalmi alkotással felérő leltárkönyvet. Bizony ez a leltárkönyv „árulkodik", mindenestől egy lélektani tanulmány. Tanúsítja, hogy szerzőjének (nincs rá jobb kifejezés) mennyire hiányzott az igazi régészeti munka, a tárgyakhoz és a földhöz tapadó, az, amellyel a 60-as években olyan szeretettel és annyi sikerrel foglalkozott. 1974 után ettől megtartóztatta magát. Attól azonban nem tudta megtartóztatni, hogy ne dolgozzon fel általa kiásott leleteket az örökkévalóság számára a leltárkönyvben/ A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997