A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István A 70-es évektől kezdett tudathasadásossá válni viszonya történettudományunkkal is. Nyilvánvaló volt, hogy az 50-es (részben még a óO-as) éveket is abszolút mértékben uraló sztálini orosz gyarmattartó elmélettel szemben (egyik hazai hirdetőjének mára immáron fordított értelemben klasszikussá vált megfogalmazása szerint „a magyar honfoglalás csupán múló epizód volt a hazai szlávság életében") örömmel csatlakozott a (más lehetőség híján kényszerűen) „korszerű" marxista köntösben fellépő nemzeti irányzathoz, önmagát és saját kutatásait valamire becsülve, máshová nem is csatlakozhatott! Mivel munkáiban csak ritkán foglalkozott történeti eseményekkel (viszont ha igen, akkor alaposan, tárgyilagosan; pl. az ún. „kalandozások", vagyis a nyugati hadjáratok eseményeivel és következményeivel), sajátos, szinte kálvini hittel ráhagyatkozott történész barátai, Szűcs Jenő, kivált Györffy György munkásságára. Kevéssé mondható kálvininak, hogy gyakran csalhatatlannak, tévedhetetlennek hitte őket. E képzetét csak fokozta, hogy a poszt-sztálinista történészek nem nyugodtak bele abba, hogy az övékén kívül másféle nézetek is létezhetnek, s nem szűntek meg Györffyt és Szűcsöt „bírálni", sőt támadni. Sajnos a 80-as évektől már a politikától is áthatott tudományos viták és tézisek mindkét oldalon vitatható szakmai eredményekre vezethettek, a szenvedélyes szélsőségeket lefékező, nagy tekintélyű Szűcs Jenő tragikus kiesése utóbb összebékíthetetlen irányzatokra és táborokra szakította szét a IX-XIII. századdal foglalkozó történetírásunkat. Kanyarodjunk vissza a régészethez, illetve a honfoglalás korához. Minden elismerése és csodálata ellenére sem vált Dienes István Györffy követőjévé az először 1970-ben kifejtett, s máig vallott (mi több: „továbbfejlesztett") elméletében, amely szerint az Árpádok a Dzsingiszkanicla hercegek módjára, nyájaikat maguk előtt terelgetve, még a honfoglalás után is évtizedeken át „nomadizálnak" a Kárpát-medence nagy és kisebb folyói partjain, a régészek (de a néprajzosok is) tudták, hogy ez képtelenség, lehetetlenség és szükségtelen is lett volna. Nem foglalt vele kapcsolatban állást, bár tudta, hogy mennyire „sebezhető". Nem tudni, mennyi szabolcsi lokálpatriotizmus rejtőzködött a mögött, hogy Györffy nyomán maga is a Szabolcs várat már a honfoglalás elején megépíttető Árpádutód, Szabolcs nagyfejedelem hívévé szegődött, mi több, egy időben maga is megkísérelte az elméletet régészetileg „igazolni". Való igaz - fentebb láttuk sehol annyi gazdag sír és temető nincs még az országban, mint Szabolcsban és tágabb környezetében. Olyan számban és minőségben léteznek ezek, amin minden régésznek el kell gondolkodnia: jóval többről, s főleg másról van itt szó, mint a trónörökös hercegek nyíri dukátusáról. A tisztánlátásban Dienes Istvánt sokáig Györffynek Anonymusra és a krónikákra épített elmélete gátolta, az elmélet szerint csak a mai Budapest, kivált Buda lehetett a korai magyar fejedelemség központja. Amikor az „Árpád sírja" kudarc nyomán rájött, hogy nem a régészek leletei bizonyíthatatlanok, hanem a történészek elméletei, ismét nem maradt más lehetősége: valami mással kellett foglalkoznia. A „kitörés" útjára egyszer már rákanyarodott, 1969ben a honfoglalók művészetének és hitvilágának bizonyos összefüggéseiről beszélt és írt. Most teljes energiával az ősvallás kutatása és megértése felé fordult. Erről itt csak röviden, mivel egy másik tudományterületről lévén szó, e sorok írója nem érzi magát illetékesnek részletesebb ismertetésére. Első lépésként tisztázta, s a trepanált és áltrepanált koponyák segítségével valóban elsőnek ő tisztázta a honfoglalók kettős lélekhitét. Utána következett az eurázsiai világfa képzetek magyar megfelelőinek vizsgálata. E fához járult az ősvallás tudója és letéteményese, a sámán, magyarul a táltos. A táltosok társadalmi szerepének megértésétől egészen a táltosok viaskodásáig, vagyis a teljes rendszer rekonstrukciójáig eljutott 1975 és 1990 között. Véletlen szerencse, hogy élete utolsó öt évében sem kellett visszakanyarodnia oda, ahova többé nem akart visszatérni, a tárgyi régészethez és történelemhez. 1964 óta igyekezett kinyomozni egy véletlenül gondjaira bízott, mondhatnók véletlenül hozzá került rendkívüli leletnek a lelőhelyét. Egy palmettamintás faragványokkal díszített honfoglalás kori csont tegezszájra vésett rovásfeliratról van szó, amely kísérő adatok nélkül hányódott a Nemzeti Múzeum restaurátor műhelyében. Jól tudta, hogy a pontos lelőhely és a lelőkörülmények kinyomozása, illetve ismerete nélkül hiába közölné ezt a minden kétségen kívül legrégibb magyar írásos emléket, a nem régész szakemberek soha nem fogadnák el a pusztán tipológiai kormeghatározást. 1990-ben valóságos csoda adta kezébe a Homokmégy-Halom lelőhelyen feltárt honfoglaló harcos sír dokumentációját. E nagyszerű lelet és felfedezés volt az, amely némileg megédesítette utolsó megkeseredett éveit. Befejezésül oldjuk az emlékezést néhány könnyedebb témával. Már szakdolgozatánál hasznát vette apja egészen különleges rajzkészségének. A kis mokány, kerekfejű, vidám apa (akire csak lelke hasonlított, külsőre nézve mecenzéfi származású anyja fia volt), aki nevét fiától Ö (=Öreg) betűvel különböztette meg, valósággal élvezte a honfoglaló művészek műveinek újjáalkotását, a legjobb, legbiztosabb kezű ötvös vagy faragó művész lett volna belőle. Ám mivel az nem lehetett, rajzban utánozta kezük minden mozdulatát. A nem Ö. betűs Dienes István sajnos keveset dolgoztatott apjával, nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy így akarja segíteni (pedig de rosszul tette!), meg félt is, elvégre legféltettebb nemzeti ereklyéinket kellett a múzeumi trezorból levinnie a Nyíregyháza széli kis kerti házba, amelyben idős szülei - miután a városban mindenükből kifosztották őket - meghúzták magu18 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997