A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) régészeti eredményeivel szemben is. Hallgatott hát, noha tudta, hogy a korai központok nem ott voltak, s a nagyfejedelmek nem ott laktak, ahová a sokszáz évvel későbbi krónikás hagyomány nyomán legjobb történészeink, legújabban öreg barátja, Györffy György helyezte őket, nincs régészeti nyomuk Székesfehéivaron, a Csepel-szigeten, a Csallóközben, Baranyában és Óbudán. Budapestre való másodszori visszatérése után utolsó kétségbeesett kísérletbe fogott (e sorok írója tanúja volt vívódásának), hogy a régészet oldaláról legalább áttételesen megpróbálja alátámasztani historikus barátunk kedvenc tézisét, azt, hogy a honfoglalás kezdetétől Budapest volt az ország közepe. Éveket áldozott az óbudai Fejéregyháza és „Árpád sírja" kalandos (90%-ban dilettánsokra visszavezethető) kutatástörténetének. Vagy 80-100 gépelt oldal kézirattal el is készült, amikor végleg belátta, hogy ez az út sehová sem vezet. Nem tette közhírré, hallgatott és „archiválta" saját kéziratát. Elhallgatott, mivel ezúttal is korábbi énjével és másik öreg barátjával kellett volna szembefordulnia. Egyetlen kiút maradt számára: szakítani a régészettel, s valami egész mással foglalkozni. Az 1966 tájától 1971-ig terjedő évek már előrevetítik azt a lelkiismereti válságot, amely Dienes Istvánt 1975 körül arra kényszeríti, hogy felhagyjon a régészet művelésével. Mi több: annyira szembeforduljon vele, hogy két évtizedig még barátai se tudják rávenni arra, hogy akárcsak beszéljen a régészetről. Miközben a zempléni sír kapcsán kitört „Álmosvitában" ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Dienes István tudása és modern anyagismerete mennyire meghaladja a korábban a honfoglalás kor nagy, nemzetközi szaktekintélyének tartott Fettich Nándor egyre időszerűtlenebbé váló ismereteit, aközben Dienes István önmagát - már akkor is érthetetlen szerénységgel - mestere, László Gyula igyekvő követőjének, a tárgyakat „megelevenítő" néprajzi szemlélete szerény utánzójának hirdette, holott bárki tárgyilagosan megállapíthatja: már legelső munkájában a saját útján járt. A maga idejében valóban országos hatású, ám 1944-1945 után a honfoglalás kor régészetéhez alig-alig valamicskét hozzátevő mesterétől - szellemén kívül! - nem volt mit tanulnia, arra pedig saját „leállása" után végképp nem volt képes, hogy korábbi eredményeit olyan sikeresen táplálja bele a közvéleménybe, amiként azt éveken át mestere tette. Éppen a médiában és a közvéleményben való sikertelensége vezette téves önértékeléshez. Sem tevékenysége csúcsán, sem később nem vette észre - vagy ha észrevette is, maga sem akarta hinni -, hogy a régész, történész s jórészt a néprajzos szakma is már régen őt tekinti a magyar honfoglalás kor régész szakértőjének, hogy a leendő ifjú szakemberek és az egyetemi hallgatók is őt tartják mesterüknek, könyvét a korszak modern kézikönyvének. Pedig tudta, hogy döntő jelentőségű, új régészeti felfedezésekre jutott. Neki sikerült először a korábbi előkelősködő vagy éppen mélymagyarkodó „török" elméletekkel szemben régészeti leletekkel és módszerrel kimutatni a honfoglaló magyarság ugor elemeit és hagyományait, köztük olyan nagy jelentőségűeket, mint az ősmagyar művészet önálló (tehát nem az avaroktól „örökölt") világfa képzetét és ábrázolásmódját. Neki sikerült először bizonyítania, hogy a X. századi gazdag és önálló magyar művészet csak csíráiban, elemeiben vezethető vissza a „levédiai" steppékre, valójában az új hazában kivirágzó és kiteljesedő, s csaknem az egész X. századon át továbbfejlődő művészetről van szó, amelynek anyagi alapjait a nyugati és déli hadjáratok nyomában beáramló, sőt beözönlő nemesfémek - elsősorban az ezüst - teremtették meg. Régész szemmel nézve is rámutatott, hogy a külországi hadjáratok mögött a nagyfejedelmek, vagyis az Árpádok hatalma állott, régészeti érvekkel a semmibe utalta a „nomád pásztortörzsek laza szövetsége"-szerű történelmi szörnyképzeteket, s azokat a hazai és külföldi nézeteket, amelyek a honfoglalókat „termelő" munkára képtelen improduktív, élősködő vagy éppen „uraskodó" nomádoknak hirdették, s valljuk be: hirdetik ma is. A hazai régészetben elsőnek mondta ki, hogy a sírok, temetők nem a honfoglalás „útvonalát" jelölik, kivált nem a honfoglalás „harcait", nem is holmi folyami átkelőhelyeket és útkereszteződéseket őrző, felvigyázó csoportok véletlenül ránkmaradt emlékei, hanem a X. századi magyar megtelepedés hiteles bizonyítékai nálunk is s mai határainkon kívül is, az egész Kárpát-medencében. Alighanem elsőként ismerte fel teljes mélységében a honfoglalás kori magyar köznép kutatásának óriási jelentőségét, s azt a felelősséget (vagy inkább felelőtlenséget), amely kutatásuk elhanyagolásához vezetett. Felismerése megóvta attól, hogy két mesteréhez hasonlóan kalandos utakon, visszafelé téblábolva, a késő avarság „továbbéltetésével" próbáljon magyar köznépet alkotni, egy percig sem követte professzorát a „kettős honfoglalás" elméletében, az avar emlékeket két évszázaddal korábbinak hirdette a honfoglaló magyarokénál, s nem hitt „továbbélésükben", abban, hogy a magyar nép többsége holmi „késő avar" leszármazott lenne. A két népesség közé - éppen szerinte! - döntő fontosságú „falat" emelt a csak a magyarságra és hitvilágára jellemző koponyatrepanáció és a magyarság temetőinek és sírjainak az avarokétól különböző, tehát másféle világnézetet tükröző tájolása. Amiként a hun-magyar „rokonságot" is a XIII. századi Kézai Simon „leleményének" (ez az ő kifejezése) tartotta. Nem csodálkozhatunk ezek után, ha a meghökkentő elméletekre fogékony médiánk nem őt népszerűsítette és a „nemzeti" közönség egyik része sem túlságosan kedvelte. 1982-1983-ban nagy sajtónyilvánosságra jutott egyik ásatásunk. Egy nagy avar temető töretlen, szerves használatát vélte látni az ásató egészen a XI. század közepéig. A fellelkesült kutató a szerinte is egyedi vagy ritka esetet a kettős honfoglalás első egyértelmű bizonyítékának hirdette. Dienes István, az MTA Koraközépkori Albizottságának akkori elnöke a bizottság elé kérte az ásatót, a temetőtérképet, a sírok dokumentációját. Szelíd, baráti hangon, de metsző logikával győzte meg az ásatót tévedéséről, arról, hogy egy dombhajlaton egy VIII. században felhagyott temető véletlen XI. századi felújításáról van szó. Az ásatót távolról sem a bizottság győzte meg, hanem a bizottság általa évtizedek óta tisztelt elnökének érvelése. Tekintélye annyira vitathatatlan volt, hogy néhány évvel később az ásatót egy televízió-műsor keretében nem volt képes professzora, a kettős honfoglalás atyja, önmaga mellé állítani, a nevezetes temető örökre megszűnt az avar „továbbélés bizonyítékának" lenni. A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 1.7