A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István temetőt. Tarsolylemez is volt benne, díszes korongpár is volt benne, mérete, szerkezete azonban egészen másféle volt, olyasmi, mint az egri Szépasszony völgyi temető, amellyel a temetőelemzések már korábban sem tudtak mit kezdeni. A tiszanánai ásatást egyébként majd 196()-ban fejezi be, azzal - az akkoriban még meglepőnek tűnő - eredménnyel, hogy a temetőben köznépi (pödrött végű hajkarikás) temetkezések is voltak. A következő években szinte az egész országot behálózták leletmentései: Kapospulán, Bőcsön, Tatabányán, Tengődön, Zalaszentgróton, Rábacsanakon, Balotaszálláson, Szarvason, Szakonyban, Orosházán két lelőhelyen is, Nagyvázsonyban. Ezeken a helyeken magányos sírokat és 2-7 sírós családi temetőket (temetőrészleteket) tárt fel. Köztük a legmeglepőbb volt a nyugati „gyepűn" a szakonyi, amelyből ezüstveretes nyerget sikerült egészben kiemelnie. Teljes feltárásra törekedve először ő talált rá egy olyan középréteg + köznépi jellegű temetőtípusra, amilyent korábban hitelesen nem ismert a kutatás. Ezek a kiscsaládokból álló „kistemetók" (Derecske 39 sír, Tiszanána 31 sír) - kezdetben azt hitte, ilyen lesz majd a bihari Magyadiomorog is (1961-1962). 1963-1964-ben másodszor nyílt alkalma „betörni" Szabolcsba. Az 1959-ben közzétett, s gyorsan világhírűvé vált rakamazi korongok lelőhelyéről, a Tűróczi partról ugyanis kiderült, hogy az ott előkerülő sírok nyomán 1956-ban nem végeztek leletmentő ásatást, hagyták a temetőt pusztulni. Sikerült elrendeltetni a „kényszer"-hitelesítést, amelyre Dienes István kapott megbízást. A temető két szélén megmenthető 3, illetve 2 sír feltárása után kénytelen volt megállapítani, hogy a híres lelőhely már teljesen elpusztult. Miközben a következő esztendőben folytatódott országos cikázása - pár sírós leletmentések, illetve hitelesítő ásatások Karancslapujtőn, Kiskunhalason, Tárnokon, Törtelen, Gerendáson, Dunaújvárosban -, aközben két nagyobb ásatása kezdett kibontakozni. Az egyiket a bihari Magyarhomorogon sohasem fogja befejezni. Ez 6 sírral indult még 196l-ben, s attól kezdve évről évre 30-40 sír feltárásával szaporodott, 1971-re elérte a 401 sírt. Szabolcs délnyugati szögletében is sikerült megvetnie a lábát. 1965-1966-banTiszaeszlár-Dióskertben „klasszikus" középrétegbeli temetőt tárt fel, majd 1971-ben hasonlót Tiszavasvári-Aranykerti táblán. Dienes István (ül) Kovács László (középen) és Bánó Attila (jobbra) társaságában. Az 1960-1971 közötti 12 esztendőben ásatásain mesterévé vált a honfoglalás korral foglalkozó jövendő nemzedéknek, egymás után feltűnik mellette Bakay Kornél, Végh Katalin, Bálint Csanád, Horváth Béla, majd az őt legtöbbször kísérő kedvenc tanítványok, Pálóczi Horváth András, Kovács László és Nagy Anikó. A sors iróniája, hogy nyíregyházi múzeumigazgatósága másfél évében nem tudott időt szakítani „hazai" ásatásra, ám szerencséjére a haza mégsem bocsátotta el „végkielégítés" nélkül. Már a Nemzeti Múzeumba való visszaköltözése előtti (a ki nem vételek miatt alaposan felgyülemlett) szabadságát töltötte Budapesten, amikor megbízott igazgatóhelyettese, Erdész Sándor táviratával, Németh Péter pedig telefonjával visszarántotta a Rakamaz-strázsadombi dűlőben előkerült aranyszemfedős, aranyszablyás, tarsolylemezes sírhoz. A körülötte 1974. április 26. és május 12. között fellelt 15 főnyi „kíséret" napvilágra hozása élete utolsó ásatása volt. Terveztünk ugyan (ő és e sorok írója) egy közös verebi hitelesítő ásatást, erre azonban 1995 júliusában az utódja vállalkozott. Ma már világos, hogy élete nagy változásában - ha úgy tetszik, törésében - a két utolsó ásatás is döntő szerepet játszott. A kezdetben Árpád fia Tarhos íjászai temetőjének remélt Magyarhomorogon neki már az 1971 előtti években rá kellett döbbennie arra - amire e sorok írója egy Magyarhomoroggal azonos méretű köznépi temető ásatásain 1976-1995 között ugyanolyan „törvényszerűen" rájött -, hogy a magyar honfoglalás kor régészeti kutatása menthetetlenül egyoldalúvá vált a XIX. századi nemesi szemlélet következtében: csak a szablyás, lovas harcosokat és cifra öltözetű asszonyaikat tartotta igazi magyarnak, csak az ő kis temetőik társadalmát, viseletét, életmódját, „néprajzát" kutatta, s még azt is hallatlanul egyoldalúan, „szabályszerűnek" néhány szabolcsi temetőtípust vélve. Mint a honfoglalás és kora Árpád-kori temetőkorpuszok szerkesztője döbbenten ismerte meg a Kiss Attilától 1963-1967 között feltárt II30 sírós majsi köznépi temetőt, amelynek igazi jelentőségét mélyebben átlátta, mini ásatójü és közzétevője. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy honfoglalás korral foglalkozó archaeológiánkat újra kell kezdeni, mondhatni az alapokról. Az is nyilvánvaló volt azonban, hogy erre egyelőre nem vagy alig lesznek vállalkozók, hiszen a világ legunalmasabb ásatásait kellene tervszerűen és országos méretben elvégezni ahhoz, hogy új alapokat lehessen lerakni. Ő erre nem érzett erőt és elhivatottságot, nem kívánt szembekerülni a Pulszky-Hampel-Eettich-László nevekkel fémjelzett „klasszikus" honfoglaló magyar régészettel, márcsak azért sem, mivel ennek tudományos csúcsára éppen saját maga jutott fel; nem akart szembefordulni sem mesterével, sem önmagával. Ezért nem készült el igazából soha „A honfoglaló magyarság régészeti néprajza" c. művével, 1985-ös kéziratát nem nyújtotta be; nem, mivel nem volt elégedett vele. A rakamazi aranyos halotti leples, aranyszablyás halott az eddig ismert legrangosabb ugor eredetűd) magyarvezetőnek bizonyult. Hasonló aranyveretes, aranyszablyás, aranyöves halottak vagy rájuk utaló leletek csak Szabolcsból ismertek, Geszterédről, Bashalomról, Beszterecről. Régész számára ezek és itt képviselték a honfoglalók legrangosabb vezetőit, legbelül Dienes István is tudta, hogy ők voltak a korai Árpádok kísérői. E tudás birtokában, illetve kimondásával ellentétbe került volna nagy történész barátjával, Györffy Györggyel, akit historikusi munkájában addig a legnagyobb igyekezettel támogatott, ha kellett, még saját 16 A jósa András Múzeum Évkönyve 1997