A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Bóna István \ 1972 nyarán elköveti élete legnagyobb ballépését, megpályázza szülővárosában, Nyíregyházán a SzabolcsSzatmár Megyei Múzeumok igazgatóságát. Sajnos a kiváló képességű és minősítésű férfiú a pályázatot könnyedén megnyerte, s 1973. január l-jén beiktatták új pozíciójába. Soha el nem múló érdeme, hogy a több, mint egy évszázada méltatlan helyen szorongó, áttekinthetetlenül zsúfolttá vált „Szabolcsi Múzeumot" sikerült átköltöztetnie abba a pompás sarokházba, amelyet egykoron a múzeumalapító Jósa András álmodott meg múzeumnak. A költözés, majd a nyírségi nagyoknak, Krúclynak, Benczúrnak, Jósának szentelt kiállítások rendezése nagyon megviselte amúgy is egyre romló egészségét, lelkileg pedig teljességgel összetörte a fensőbbséges hatalmi gőg. Országunk akkoriban közismerten legbugrisabb és leghatalmaskodóbb pártelitje semmibe nézte s mélységesen lekezelte a pártonkívüli szakembereket, nagy-nagy csalódására még azok is, akiktől - mint egykori osztálytársaitól legalább barátságos mosolyt várt volna. Három hónappal az új múzeum ünnepélyes megnyitása után 1974. június l-jével valósággal visszamenekült a Nemzeti Múzeumba, amelynek tudományos főmunkatársa lett. A szakma, a Régészeti és Művészettörténeti Társulat a Kuzsinszky-éremmel igyekezett fájdalmas csalódottságát enyhíteni (1974. június), sajnos nem sok sikerrel. Hiába választotta tagjai közé a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottsága, hiába próbálkozott szerkesztőbizottságunk azzal, hogy feladatokkal, megbízásokkal életet verjen belé, Dienes István régészként soha többé nem talált önmagára. Az 1980-as évektől a szakmáról már legközelebbi barátaival sem volt hajlandó beszélni, az egyetlen - sokatmondó! - kivétel kiszemelt (s mára valósággá vált) utódja, Révész László volt, akit 1986-1990 között Karoson több ízben meglátogatott nagysikerű ásatásán, s akivel rendszeresen konzultált a csodás karosi honfoglalás kori leletekről. A szakma helyét egyre inkább a politika foglalta el. Mivel egész életében egy pillanatig sem szűnt meg a szovjet tankoktól hatalmon tartott pártdiktatúrát megvetni és utálni, a 80-as évek második felében magával ragadta az ellenállás egyre szélesedő lehetősége. Alig volt olyan ellenzéki mozgalom, amelyeknek ne lett volna tüntetésekre járó lelkes tagja (Duna-kör, Erdély, Magyar Demokrata Fórum, amelybe még lakiteleki korszakában lépett be). A politikai élet mozgásba lendülése, az egypártrendszer gyors hanyatlása még egyszer - utoljára és rövid időre - visszaadja hitét a régészetben is: 1988 tavaszán Szegeden nagysikerű előadást tartott a tiszavasvári honfoglalás kori szablyáról, nyáron váratlanul meglátogatta 17 évvel azelőtt félbehagyott ásatását, a Kovács László által folytatott munkálatok befejező szakaszát Magyarhomorogon, majd két évi nyomozással sikerült megtalálnia az első biztosan X. századi rovásírásos emléket, amelyet 1990 augusztusában a debreceni Congressus Septimus Internationalis FennoUgristarum alkalmából mutatott be. Az utóbbi rendezvénnyel kapcsolatban érdemes felfigyelni arra, hogy 1975-től már csak ezeket az 5 évenkint megrendezésre kerülő finnugor kongresszusokat vette komolyan, mindegyikre készült valamivel, valamennyin előadást tartott. Mindennél ékesebb bizonysága ez annak, hogy a magyarság eredetével kapcsolatban soha nem adott helyt semmiféle kalandos vagy „legújabb" elméletnek, származtak légyen azok bárkitől is . Mindez csak utolsó fellángolás volt, 1992 őszén kezdődő, fájdalmas operációval járó betegségéből már soha nem épült föl teljesen. Egyre kevésbé szeretett ugyan nem kedvelt emberek közé járni, ennek ellenére lelkesen készült a honfoglalás 1100. évfordulójára. Nála jobb tanácsadót a készülő Honfoglalás-kiállításhoz lámpással se lehetett volna találni. Ő kezdte el ugyanis a honfoglaló magyar leletek új rendszerű, a leleteket megelevenítő, szerepüket, rendeltetésüket tükröző kiállítások rendezését 1962-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban és a Győri Múzeumban, 1967-ben a Soproni Múzeumban, majd a Nemzeti Múzeum nagy állandó kiállításán, nem szólva itt Londontól, Párizstól Moszkváig, Rómától Helsinkiig terjedő kiállításairól (1966-1975). Csakhogy Magyarországon minden másként van, mint máshol... A Nemzeti Múzeum vezetése 1993- december 27én 1994. január 1-jei hatállyal felmondott neki, illetve szolgálaton kívül helyezte addig is, amíg szeptember l-jén végleg nyugdíjba nem vonult. Barátai és tisztelői ismét megkísérelték a méltatlanságot enyhíteni: 1994. október 23-án megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét. Szépséghibája: az időközben lezajlott politikai visszaváltás miatt nem volt hajlandó a kitüntetést azok kezéből átvenni, akik átadták volna. Háborgó lelkét csak a kegyes halál váltotta meg szenvedéseitől 1995. október 29-én. Dienes István első jelentkezése, mondhatnók „berobbanása" a magyar és a nemzetközi tudományosságba abban az esztendőben történt, amelyben népünk nagy bátorságról tett tanúbizonyságot. 1956 tavaszától a magyar nép valósággal rohant az október 23-án kirobbanó forradalomba és szabadságharcba. 1944/45 óta a Sztálin-Rákosi-féle hatalom és kiszolgálói nem támogatták a honfoglaló magyar sírok és temetők feltárását és közlését, 1955 vége előtt arról, hogy a honfoglaló magyaroknak volt valamiféle régészeti emlékanyaguk, még beszélni sem volt nagyon tanácsos. Az oroszok által uralkodó ideológiává emelt pánszlávizmus számára a magyar nép és a honfoglalás valóságos tragédiának számított, hiszen az összefüggő nagy szláv birodalom kialakulását a „barbár" magyarok beékelődése akadályozta meg. E vad magyarok, a magyar urak, maguk alá gyűrték a „hazai szlávság" tömegeit. A ki nem mondott cél ezek „felszabadítása", a magyarság eltüntetése lett, s ehhez bőven akadt hazai kiszolgáló. Ilyen eszmei háttér mellett szenzációnak számított 12 A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997