A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 37-38. - 1995-1996 (Nyíregyháza, 1997)

Bóna István: Dienes István (1929–1995)

Dienes István (1929-1995) a Dienes-féle „faltörő kos" egyidejű jelentkezése Budapesten is, Szegeden is. (Mellesleg vele egyidejűleg, az Acta azonos kötetében tette közzé e sorok írója a korábban szintén teljességgel kiadhatatlannak számító munkáját - hiszen a germánok, ha lehet, még a magyaroknál is „rosszabbnak" számítottak - „Die Langobarden in Ungarn" címmel.) Fontosabbnak látszott az 1954-ben megvédett diplomamunka némileg átdolgozott, kiegészített, francia nyelvű közlése, Bashalom-Fenyvestábla I. temetőjének publikációja, amelyben a szerző - miként Pallas Athéné - teljes fegyverzetben lép elénk. Mindent tud, s mindent kielemez, amit a 22 kitűnő sírral kapcsolatban tudni kellett és tudni lehetett. Mindent megírt, amit csak a régészet, néprajz, nyelvészet és történettudomány, sőt az orvostudomány hasznosíthatott belőle, közleménye sok évig „alapközléssé", mintaképpé vált. Pedig a kis temető feltárásának módszere már akkor sem elégíthette ki a régészet minden igényét. A dolgozat - a tudományt is átható forradalmi és nemzeti hangulatban - akkora érdeklődést keltett, hogy 1957-ben magyar nyelvű eredetijét is meg kellett jelentetni. Nem lehetett előre látni, hogy a jövő számára sikeresebb és jóval többet idézett munkának bizonyul majd a kisebb és szerényebb 1956. évi faltörő kos. Egyetlen és nem is szakszerűen föltárt gazdag női sír lószerszámának a közlése a Csongrád megyei Bordányból, feldolgozása azonban olyan társadalomtörténeti jelenséget villantott föl - az előkelők többnejűségét, asszonyaik külön szállását, gazdaságát és sírjait -, amely utóbb jelentősebbnek bizonyult a „nagycsaládi" temetők szokványos elemzésénél. A Szegeden töltött években gyökerezik a honfoglalók fakengyeleinek és a fakengyelek kérdésének kidolgozása a kiszombori leletek segítségével (1958). A rákövetkező években kerített sort a honfoglalók katonai vezetőitől viselt díszövek helyreállítására - ezeket korábban (néha még azóta is!) a késő avar mellékszíjas övek mintájára képzelték-képzelik el. Néhány szerencsés leletben megmaradtak a bőrszíj maradványai, de talán ezeknél is fontosabb volt saját 1958. évi ásatása, amelynek során Bashalom-Fenyvestábla második temetőjében, a II.7. sírból sikerült egy másfél méter hosszú díszövet bőrmaradványaival együtt in sün kiemelnie. A bashalmi példának tökéletesen megfelelt a bőséges bőrmaradványok segítségével elsőnek helyreállított perbetei öv, majd a kettő nyomán rajzban helyreállított jánosszállási díszöv és a bashalmi 1.9. sír díszöve (1959). A téma röviddel később kibővült a szintén bőrmaradványokkal együtt múzeumba került nagykőrösi díszövvel és rekonstrukciójával (I960), a bezdédi 3- -sír övének rekonstrukciójával (1961), s a csúcsot majd az egymást kölcsönösen kiegészítő krjukovoi/karancslapujtői övek (1964) és a gádorosi öv helyreállításával éri el (1965). Sajátos, de ezek a hiteles díszöv rekonstrukciók éppúgy nem váltak „népszerűvé", ahogyan a bashalmi és az orosházi gazdag nők viseletének rekonstrukciói avagy azok a lószerszám rekonstrukciók (Borclány, Mándok, Szakony) sem, amelyeket ő készített vagy amelyeket az ő intenciói alapján rajzoltak meg. A nagyközönség a színes, meseszerű rekonstrukciókat kedveli, pedig azok inkább avarnak avagy „avar-magyarnak", semmint magyarnak ábrázolják a honfoglalókat, legyenek azok harcosok, nők vagy lovak. A sikeres rekonstrukciókkal párhuzamosan a X. századi magyar településterület két ellentétes határvidékével foglalkozik. A zalaszentgróti lovas sírok kapcsán a délnyugati gyepűvidéken is felfigyel arra, hogy az Svégű hajkarikák - éppúgy, mint 1958. évi tiszanánai ásatásán - biztosan magyar viseletű nő ékszereként kerültek elő (I960). Ennél jóval nagyobb hatású volt Felső-Szabolcs (Kisvárdai járás) valamennyi honfoglaló leletének régészeti-történeti feldolgozása, amely évtizedekig mintává válik (I96I). Pedig ennek a munkának néhány olyan „eredménye" is volt, amelyet később maga a szerző - éppen saját kutatási eredményei miatt - alig győzött visszavonni. Történészi sugalmazásra elfogadta, s bizonyítani igyekezett ugyanis azt a „csalóka elképzelést", hogy a gazdag szabolcsi leletek voltaképpen nem a finnugor magyaroktól, hanem „pompakedvelő" szövetségeseiktől, a kabaroktól maradtak volna ránk. Nem elég, hogy - mint utólag bevallotta - e téren „alaposan elvetette a sulykot", de akkoriban még azt is elfogadta, hogy ez a dúsgazdag művelődés mindenestől a Kárpátokon kívülről származott. A másoktól kölcsönzött, igazolhatatlan elméleteket később (éppen Dienes Istvánon kívül, sőt ellenében!), rá hivatkozva évtizedekig idézik és felhasználják majd olyan régészek és történészek, akiknek mindez „jól jött". Nem maradt más hátra, megalkotójának Szabolcs-Szatmár megye honfoglalás korának újabb (utolsó) összefoglalásában (1986) kellett határozottan, írásban is cáfolnia és egyértelműen visszavonnia. Azóta talán észrevették ezt az 1961. évi kabar elméletet idézgetők is. Arra nézve, hogy Dienes István mennyire nem követte saját ifjú kori „botlását", az 1962-1965 közötti „finnugor" széria a legjobb bizonyíték. Ez a békéspovádi íjra karcolt tulajdonjegy (tamga) hanti-manysi nemzetségjelre visszavezethető eredetével indult (1962), majd az 1958-ban Szabolcsveresmarton és a Bashalom II. temetőben talált hanti típusú fémveretes szemfedők felfedezésével és a kutatás elé tárásával folytatódott (1963). A szokás általános finnugor gyökereit is sikerült valószínűsítenie, majd 1963-1964-ben rakamazi ásatásán (Túróczi part) példák újabb sorozatával alátámasztania. Ha már az előzőekben említett két munkája is arra az öt hetes tanulmányútra támaszkodott, amelyet 1959-ben az európai Oroszország területére tett, méginkább ez vonatkozik a fentebb már említett karancslapujtői övre, amelynek valóban szenzációs mordvin-földi mását ő fedezte fel s tette közzé A Jósa András Múzeum Évkönyve 1997 13