A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)

†Csiszár Árpád: Szatmár-beregi kismesterségek

keresztül beverték a teknöbe. Ilyen kapcsokkal végig befedték a nyílást. Az eszkábálás mindig a teknő külső oldalára került. Szerszámuk a pléhvágó olló, a lyukasztó, a kalapács és az üllő. Ez utóbbi mintegy 70 cm hosszú, alul hegyes, a hegyétől egy arasznyira peremmel szélesedő, felette 3-4 cm vastag szegletes acélrúd, amelynek a teteje 6-8 cm-re kiszélesedett. Az üllőt a földbe ütötték. A földön ülve dolgoztak, de néha kértek kisszéket. Volt fakalapácsuk is és a lyukasztóhoz anyacsavarok. Hyen üstfoltozó volt Gergelyiben a Balogh család, de általában csak „Rezesnek" hívták őket, és maglikat is így emlegették. Közülük Lajos még az 1970-es évek elején is dolgozott a beregi falvakban. Oláh cigányok voltak, a többi cigánnyal nem keveredtek, de sem cigányul, sem románul nem tudtak. Laji (a környék legismertebb cigányembere) azt mondta, hogy régen csengőt is öntöttek. Ennek bizonyságát nem találtam. 6. Csengőöntő Komlódtótfaluban éltek csengőöntők. Munkájukat már csak elbeszélésből ismerem. Ok öntötték a lovak nyakára való bronz zörgőket. Az öntésnél rés nélkül készül a zörgő. A belső agyagformába beletették a gömbölyű vasdarabot, majd kihűlés után a zörgőre rést reszeltek, ezen keresztül piszkálták ki a belső agyagot. Csengőket is csináltak. A különböző, egyre kisebb zörgőkből álló szíjra szerelt „zörgőkarika" és a csengő a lakodalmas szekerek és szánfogatok fontos ékessége volt. De nem csak ékesség, mert lovasszánon csak a legritkább esetben jártak csengő vagy zörgő nélkül. A szekér zörög, a szán zajtalan. A csengő hívta fel közeledtére a figyelmet. (A csengőt meg kell különböztetnünk az egyenes oldalú gyári mangó tói. Ennek nincs felhangja és igen élesen szól.) Egész karika zörgője csak jó gazdának volt. Gulácson Illési Pálnak, Szamosangyaloson Fekete Lajosnak, Barabásban Kozákéknak volt ilyen. Csengőöntő Tornyospálcán is volt a múlt század elején. Az egyházi iratok szerint házilag öntöttek itt harangot. Készítésekor négy cigányfujtatot állítottak be. 7. Fúrókészítő Komlódtótfaluban egy Rafael nevű oláhcigány család készítette a legkisebb, un. cigányfúrókat. A mester feleségével együtt hátról árulta. Az üllőn és a kalapácson kívül egyszerű reszelőt használtak a fúró hegyének elkészítéséhez. 1950. táján még a vasútnak is dolgoztak. A fúró felső fa nyelét nem maguk készítették. Tótfaluban készítettek gerebent is. Ezt is árulták, szekérrel jártak. A gereben vásárlásánál az asszonyoknak vigyázniuk kellett, hogy a tű „fokai" acélból legyenek. Az ügyességre tréfás szólás, hogy „ésszel, mésszel még a gereben foga közül a ... is ki lehet nyalni". Ha a gyermek nem kívánatos helyre, veszedelmes részre mászott, akkor mondták: „felmásznál még a gereben tetejére is". A tótfalusiak sarlót is fogaztak. 8. Gatyamadzag kötő, szőttesszövő Kenderfonalból 5 és 7 ágban fonták a gatyamadzagot és a pendelymadzagot. Szőttesszövö deszkával nyüst fonalból szőtték a ruhaszárítókat, de a szántógyepi üt, gyalogszánra való kötelet is így készítették. Ugyancsak kenderfonalból, a szövés végén lemaradó fonalakból, a „ veléznekből" kasornyát, „fazíkmadzagot" fontak. Ezt régebben otthon szegény parasztasszonyok is elkészítették, de már a századforduló előtt a cigányasszonyok mesterségévé lett, így magyar asszonyoktól már nem lehetett tájékoztatást szerezni készítésükről. Annyira a cigányasszonyokhoz kötődött ezek elkészítése, hogy mikor Gergelyiben egy beszélgetés alkalmával azt találtam mondani egy asszonynak, hogy „jóasszony", azt felelte felcsattanva: ne mondjam úgy, mert a jóasszony gatyamadzagot árul. A cigányasszonyok néha megbízásból dolgoztak, néha kisebb szolgálatokért kapott anyagból készítették e tárgyakat, amiket aztán házról házrajárva élelemért árultak. 270