A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)
†Csiszár Árpád: Szatmár-beregi kismesterségek
gók, szekérkaskötők, bordacsinálók, orsócsinálók, nádkötök. Róluk szólok a harmadik részben. A negyedik részt a vándor iparos mesterségek töltik ki. Ezeket a tevékenységeket csak részben lehet egy-egy réteghez vagy népcsoporthoz kötni. Itt foglalkozom a köszörűsökkel, vándorköszörűsökkel, ablakosokkal- üvegesekkel, drótozókkal, foltozókkal, meszesekkel, mészárusokkal, hátasokkal. Végül a gyógyító tevékenységgel foglalkozókkal zárom feldolgozásomat. Ezek között voltak olyanok, akiknek ez fő foglalkozása volt, de akadtak, akik a mezőgazdasági munka mellett végezték. Mindkét típust együtt mutatom be. Foglalkozom a falusi bábával, az állatgyógyítókkal, meskárokkal, nadályosokkal. Cigánymesterségek 1. Vályogvetés A régi faluval kapcsolatban sokat emlegetjük a paticsházakat és csak kevés súlyt helyezünk a későbbi korszakok építéstechnikájára, így például a vályogépítésre. Pedig területünkön - Beregben és Szatmárban - a 19. század második felétől már ez volt az általános. Ettől kezdve paticsház már szinte alig épült. Oka elsősorban a megfelelő faanyag csökkenése és drágulása volt, de közrejátszott az is, hogy a folyószabályozások után már kisebb volt az árvízveszedelem. Az árvizek a paticsházakat veszélyeztették legkevésbé. Az árvíz legfeljebb tapasztásukat rongálta meg, ami a víz levonulása után könnyen javítható volt. Ékesen bizonyította ezt az 1970-es árvíz. Kisarban szinte az egész falu összeomlott, összedőltek a legújabb téglaházak is, de a romok között megmaradt egy-egy nagyon régi kis paticsház. így maradt meg Gergelyiben az 1848-as beregi árvíz idején a Barát István-féle paticsház is. Téglából csak a templomok és egyes kúriák épültek, a falu parasztházai kivétel nélkül vályogból készültek. Az anyagot a „vályogvetés" biztosította, amit olykor hozzáértő magyar emberek is készítettek, elsősorban saját maguknak. Ilyenkor a vályogvetés rendszerint az udvaron történt. Általánosságban azonban a falu végén, a falu vályogvetöjében, a földhordó helyen történt a vályogvetés és cigánycsaládok végezték. Ez volt fő foglalkozásuk, biztos megélhetési forrásuk. A munkát évről évre tavasztól őszig végezték, megrendelésre dolgoztak. Voltak olyan vályogvető cigánycsaládok, akiket távolabbi falvakból is megfogadtak. Ez sokszor összeütközést okozott, mely néha még verekedéssé is fajult közöttük és a helyi vályogvető cigányok között. Jándról például többször jelentkeztek vályogvetők Gergelyiugomyára, de az ugomyai Siku (Balog) család mindent elkövetett, hogy ne kaphassanak munkát. A vályogvetést ezrével vállalták, ez volt az egység. Ezer darab után mindig járt egy kenyér és az árviszonyoknak megfelelő pénz. A megállapodásnál előleget vettek fel. Az épület méretétől függően volt, aki egyszerre több ezer vályogot is vettetett. A törekről, amely a vályog legfontosabb kötőanyaga, a felfogadó gazda gondoskodott. A törek a búza gépi cséplésekor keletkezett töredékes szalmaszálakból, gabonalevelekből és kalászmaradványokból állott. A gép a szármaradványokat háromfelé választotta: a szalmarázón jött ki a hosszabb szárú szalma, a szalma csusztatója alatt a törek és külön a polyva, amely a legapróbb kalászmaradványokból állott. Ez utóbbit építkezéskor csak a finomabb simítások sarába keverve használták. A töreket és polyvát együtt kazlazták és szalmával fedték. Ha nem használták fel vályogvetéshez, akkor a heverő marhák takarmányozására szolgált. Az ökrök és tinók rendszeres téli takarmánya volt. Sokszor apróra vágott répával javították. Takarmány jellegét a szalmával szemben az adta meg, hogy benne voltak a búzaföld aljnövényzetének maradványai is. Állattartáskor az ólba szállításának az eszköze a törekeskosár. Tárolására az udvaron épített törekesek szolgáltak. 263
