A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)

†Csiszár Árpád: Szatmár-beregi kismesterségek

A vályogvetéshez komoly mennyiségű törek kellett, ezt szekérrel szállítottak a vályogvető helyre. Szállításához a szekeret kétoldalt magasra emelték, a magasító deszkákat felállított rudak mellé tették. A kivitt törekre a gazdának rá kellett figyelnie, mert nem egyszer előfordult, hogy a vályogvetők a máséhoz felhasználták. Az is előfordult, hogy a már elkészített vályogot adták el és ilyenkor már nem volt miből elkészítem a további megrendelt mennyiséget. A vályogvetéshez jó agyagföld (amit anyafőidnek hívtak) és nagyon sok víz kellett. A föld felső - humuszos — talaja nem volt használható, ezért a vályogvetők olyan helyet kerestek, ahonnan a humuszos réteget a falvak lakossága elhordta. A jó vályogvető helyre mindig visszatértek. A kiásott gödrök mélyét a téli és tavaszi csapadék megtöltötte vízzel, ez megkönnyítette a koranyári munkakezdést. Területünkön a vályogvető helyek a holtvizek medreihez közel keletkeztek. A vályogvetők családostól telepedtek ki ezekre a helyekre. Ideiglenes kunyhót vagy sátrat csináltak maguknak. A vályog vetése rendszerint úgy történt, hogy a vályogvető kiválasztotta a helyet, ahol a munkát végezte és ahol a kész vályogokat szárítani hagyta. A területet elsimította és csak ezután látott munkához. A föld kitermelését közvetlenül az elsimított terület mellett kezdte meg: ez volt a földes gödör. Közvetlenül mellé vizesgödröt is ásott, amibe kis csatornán vezette be a holtmederből a naponta szükséges vizet. Hogy a víz könnyen és folyamatosan belefolyjon, néha az odavezetéshez két lépcső és közvetítő gödör is kellett. A sárt mindig délután vagy este készítették el a következő napra. A kiásott földre kiszórták a szükséges töreket, erősen meglocsolták, beleállva megtaposták és kapával többször átvágták, kidolgozták, majd felpúposítva állni hagyták. Reggel kapával mégegyszer átvágták. A „sárcsinálás" mindig a férfiak munkája volt. Másnap reggel kezdődött a vályog kivetése. Eszköze a vályogvető - egy deszkából készített, két fogóval ellátott, feneketlen doboz. Belső mérete mintegy 30 cm hosszú, szélessége kb. 15 cm, magassága 12 cm. A méret egy-egy falun belül nagyjából egységes volt, illetve beszéltek nagyméretű és kisméretű vályogról. A méretet a gazda kialkudta, sőt néha a formát is ő biztosította. A forma belseje sima, gyalult. Az elsimított vályogvető helyet apró törekkel vékonyan felszórták, de ez el is maradhatott. A kivetés az asszony munkája. Keze ügyében egy vödör vre volt, ebből kezével a forma belsejét erősen megvizezte, majd a formát a földre fektette. A sárt mellé rakták és ő két kézzel a formát telerakta sárral, majd a tetejét vizes kézzel lesimította. Ezután közvetlen mellé ugyanígy készítette a következő vályogot. Amikor a terület végére ért, újból kezdte egészen addig, amíg az elkészített sárt fel nem dolgozta. Ez a munka kora délelőtt befejeződött, a nagy melegben késő délelőtt és kora délután nem dolgoztak. Néhány napi száradás után a vályogot felszedték és „bernágiáztak", „felmáglázták"; egymás mellé rakták néhány centiméter távolságra, majd ennek a sornak a közeire rakták a következő sort. A réseken keresztül a levegő járta és így száradt néhány hétig. Egymásra öt-hat keskenyedő, egyre rövidülő sor került. Egy ilyen mágiába 100-200 vályogot raktak. Számon tartották, hogy hány vályog van egy-egy ilyen mágiában és átvételkor aszerint adták át. Az átvételig a vályogvető felelt érte. Átvételkor - ha nem szállították el azonnal - a gazda rendszerint mésszel befröcskölte a mágiákat. Az ilyen megjegyzett mágiákat rendes ember nem vette meg, mert ez már nyilvánvaló lopásnak számított. A vályogot aztán a gazdák vasárnap délelőtt kalákában hordták haza és az udvaron - vagy néha a ház előtt az utcán - kazalba rakták. A tetejét ilyenkor szalmával fedték be. A jól vetett és jól száradt vályog nem kevésbé szilárd, mint egy gyengén égetett tégla. Beépítve évszázadon túl is eltartott, ha az alap nem volt nedves. A vályognak való agyagföldet a Szamosháton sárgaföldnek hívták. Ez az elnevezés maradt meg a közmondásban is, amikor a hosszas, fájdalmas beteg így panaszkodott: „majd akkor gyógyulok meg, mikor a sárgaföld megszívja", ti. az anyaföldbe kerül (a temetői sír alja). Vagy egy másik mondás: „Leitta magát a sárga földig" (halálra itta magát). A vályogvetés nagyon nehéz munka volt. Emlegették is, hogy a cigány ezt mondja: „A kaszálás csak sétálás, a kapálás csak piszkálás, a vályogvetés az a munka." Az ismerős magyar nóta is a cigányokhoz köti a vályogvetést: „Nyáron vályogot vetek, télen hegedültetek..." 264