A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 27-29. - 1984-1986 (Nyíregyháza, 1990)
Muraközi Ágota: Adalékok a 17. századi harangok kérdéséhez a Felső-Tisza-vidékén
Kassán a 17. században a könyvkötő, órás, puskaműves, gubás, mézeskalácsos, üveges, kézműves, ruhafestő, német szabó, tücsináló, reszelő-vágó, harangöntő, kárpitos, szitakötő, rostacsináló, sarkantyúkészítő, kordován gyártó, esztergályos, szappanos és molnáripar virágzott. 3 Piacán bársony, selyem, lengyel patyolat, török selyem, barchet, olasz-, angol-, morva-, iglói-, boroszlói- stb. posztóáruk, fonalak, zsinórok, paszományok, szőrmeáruk, drága prémek, bors, gyömbér, sáfrány, szegfűszeg, fahéj, egyéb gyarmatáruk, ékszerek, fegyverek, lószerszámok, kocsik, egyházi felszerelések, ruházati cikkek találtak vevőre. 4 A szabolcsi és szatmári református egyházak nemes patrónusai és elöljárói Debrecenen kívül ide is jártak vásárolni egyházi felszerelési tárgyakat (kannákat, kelyheket, tányérokat 5 ), s nem utolsó sorban a harangokat is itt szerezték be. Hans Thomas Wening rézöntő nevét említhetjük elsőként 1631-ből. A kassai királyi ágyúöntőház mestereként - többek között - a helyi Szt. Erzsébet dóm kisebb harangját készítette (magasság: 42 cm, nyílásátmérő: 40 cm, koronája peremén a név és az évszám). Testamentumából tudjuk, hogy német származású volt, gráci bronzöntőcsalád sarja, s - mint öntőmester - a legelső polgárok sorában állt. Kassán hunyt el 1633-ban. Nyáry István is rendelt nála harangot - 380 forintért, kettőt - talán a patronátusa alatt álló szabolcsi, illetve zempléni templomok számára. Nyáry István Kalló (Szabolcs megye) kapitánya volt, s már 1635-ben kamarás, tanácsos, Szabolcs vármegye főispánja. 1632-ben báróságot nyert, utóbb felsőmagyarországi főkapitánnyá, kassai generálissá nevezték ki. Pattantyús, bombardarius, pixidarius, Büchsenmeister, Püxengieser, Gieser, Stuckgieser stb. Kassán a 15. század negyvenes éveiben tűnik fel. A városi jegyzőkönyvek, okiratok számos öntőmestert sorolnak fel név szerint a 16-17. századból, kimondottan harangöntőt azonban csak ritkán. Hermann Lüders (Lieders Hermann), aki Lengyelországban tanult és dolgozott, 1646-tól Sárospatakon működött ágyúöntőként, de két harangot is öntött itt az egyiket a szerencsi templom részére, a másikat a váradi kapitány, Ibrányi György megrendelésére. A pataki ágyúöntőházban az 1631-1648. közötti időszakban négy ágyúöntőmester dolgozott, akik mintegy Kassa legrégibb iparosai a takácsok, szabók, kalaposok, csizmadiák, ácsok, kőművesek, kőfaragók, kardcsinálók, mészárosok; már a 16. század közepén jelentékeny iparág az ötvös, a szíjgyártó, a tímár, a kerékgyártó, a bádogos, a bodnár, a fazekas, a pék, az olajütő, a kötélgyártó, az erszény készítő, a nyereggyártó, a kocsigyártó, az asztalos, a rézműves és a gombkötő mesterség. (BOROVSZKY 1896.229.) 1762-ben már csak 32 kereskedő élt Kassán. A 19. században lendült fel ismét a város kereskedelme, ekkor túlszárnyalta Eperjest és a régi szepesi városokat. Az Alföldről - többek között Szabolcsból és Szatmárból is - terményt, sertést, marhát, csizmát, gubát, lószerszámot vittek eladásra, s onnan ipari termékeket - vásznat, szövetet, parhetet, dohányárut - hoztak. De szállítottak gerslit, hajdinát és borsót is visszafelé. A fő közlekedési útvonal Tokajon át vezetett Kassára és Eperjesre. (BOROVSZKY 1896.246-247.) „Kassa ötvösiparának behatolását a Tiszántúlra jól nyomon követhetjük... Nagykálló ref. egyházának felszerelése között a kassai Nonnert Páltól találunk kenyérosztó tányért, és olyan domborítással díszített talpaspoharat, amelyhez hasonlókkal el van árasztva a Hegyalja. A hasonló, domborított, lambrequinnel, alakokkal, állatokkal, gyümölcsökkel díszített poharak valószínűleg szintén Kassával hozhatók kapcsolatba." (TREL 1809.5-6., BOBROVSZKY 1980.87., CSERNYÁNSZKI 1986.213-214.) A nyíregyházi Jósa András Múzeumban ugyancsak vannak kassai ötvösjegyekkel ellátott ónkannák (57.11.3. és 57.11.4.). 190
