A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Mogyorósi Sándor: Rémalkotó néphagyomány? (Egy kutyafejű mítikus lény nyomában)
lizáltak. Ezeknek a racionalizált mondai elemeknek a helyi szájhagyomány elsősorban azon rétegeit utalta a misztikum birodalmába, amelyek ismeretkörének és értékrendszerének perifériáján helyezkedtek el. A paraszti közösségek életének olyan „függelékei" mint a főúri kastély és a kastélylakók eltérő életvitele a közösségtől olyan interpretálást követeltek meg, amely által ezeket a számára szokatlan és titokzatos jelenségeket tolerálni, valamiféleképpen befogadni, s a saját létezése részeként elfogadni tudta. Általánosan megfigyelhető jelenség, hogy a kastélyokhoz, „csirakisasszonyokhoz", gróf kisasszonyokhoz, kastélyokban megjelenő kísértetekhez országosan hasonló hiedelemtörténetek kapcsolódnak. A paraszti toleranciának egy olyan megnyilvánulási formájával találkozunk itt, amely az eltérő jelenségeket, személyeket úgy szorítja a közösség perifériájára, hogy misztifikálja ezeket. Ez a fajta misztifikáció motiváció jellemző a kontinuis Haynau-mondakör elemeire is! Meglátásom szerint a „valóság igényével" fellépő mondai elemeket Szendrő Iván a művészi feldolgozás során — egyes motívumokat kiragadva, s jelentősen felerősítve — miszticizálta. Mivel Szendrő hosszú időt töltött Csengersimán és Csengeren, s igen jó kapcsolatot épített ki a lakossággal, működése nyomán — különösen a kész műsorok bemutatását és nyomtatott formában való megjelentetését követően — a szatmári Haynau-hagyomány a művész által megélt formában, jelentős hangsúlyeltolódásokkal (misztikus alapokra állítva) került vissza a közösség szellemi kincsestárába. Azonban ez az újfajta misztikum alapvetően más jellegű. Átszőve az egész mondakört irracionális, szinte mesei világba emeli azt. Az erotikumot a borzalommal párosítva adja elő — ezzel idézve elő horrorisztikus hatást — ami a legújabbkori magyar paraszti szájhagyományban korántsem megszokott jelenség. Ennek a szokatlan misztikumnak az újszerűsége abban is megnyilvánul, hogy a hangsúlyt a sokkhatásra helyezi, s az adott közösség tudatvilágában nem tölt be sem magyarázó, sem pedig elfogadható funkciót („azért-mert" elem hiánya). Szendrő Iván működése nyomán a már kihalófélben lévő Haynauhagyomány ismét felelevenedett, színesebbé vált, igaz a különböző korosztályok ezt a kulturális „nóvumot" eltérő mód<on tették magukévá. Megfigyelésem szerint a legidősebb korosztály bizonyult — hisz ez törvényszerű — a legkonzervatívabbnak. Az idős reformátusok csak racionálisan hajlandók közelíteni a Haynauról szóló történetekhez. A misztikus elemeket, mint a valótlan szóbeszédet („beszélik, de ..." formula) elutasítják. A mitikus alapon újraszerkesztett motívumokat a legfiatalabb korosztály adoptálta a legpontosabban. A most huszonévesek Szendrő Iván interpretálásában ismerték meg a Haynau-mondákat, s úgy tették ezeket magukévá, mintha a mondák ilyen formában képviselnék őseik szellemi hagyatékát. A két véglet között ingadozik a középkorosztály, mely új megvilágításban is elmondja a Haynau-mondákat, de forrásként megjelöli Szendrő előadását, vagy nyomtatásban megjelent művét — esetleg gyermekére hivatkozik, hogy tőle hallotta a történetet ilyen formában. Az újraélt mondai elemek adoptálásának ilyenfajta vizsgálata tulajdonképpen azt a folyamatot tükrözi, ahogyan az urbánus kulturális hatások a mai magyar paraszti közösségek tudatára hatnak. Az urbánus hatások alatt természetesen nemcsak az új kulturális javak befogadását kell értenünk, 57