A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Csiszár Árpád: A szatmári és beregi aprófalvak zsidósága és a falu kapcsolata a századfordulótól az 1940-es évekig

kiszsidó eladni is, venni is akart. Igyekezett már a vásár legelején megvenni egy tehenet vagy tinót és a vásár végére némi haszonnal igyekezett eladni. Ha ez nem sikerült, az állatot haza kellett hajtani. Húsz km távolságról a szekér után kötve még ez külön segítség nélkül lehetséges volt, de távolabbról már hajcsárt kellett fogadni. Ez nem volt kifizetődő. Amint említettem a kisborjas tehénnek esetleg a borja maradt meg haszonként a csütörtöki vágatásra. Előhasú vemhes üszőt lehetőleg nem vettek, legalább is Katzék nem, nehogy váratlanul megelljen náluk. Egyszer az 1830-as években így jártak. A kohénekre vonatkozó törvény, a rabbi utasítása az volt, hogy ezt megtartani nem szabad, az állat első fajzását fel kell áldozni. Azt tanácsolta Katz Jenőnek, hogy kössön egy cédulát a borjú nyakába, írja rá, hogy aki' megfogja azé. Ö meg is tette. Egy Fási Feri nevű ember fogta meg, aki csodálkozott a feliraton és alig merte megtartani a borjút. Egy-egy vásárra a kis falusi zsidó kölcsönpénzzel ment, vagy kölcsönnel egészítette ki a meglevő pénzét. Nem egyszer édesapám is kölcsönzött így Katz Jenőnek és így jött aztán a vásár után azzal az ajánlattal, hogy maradt egy borjúm, csütörtökön levágatom és osszuk el. A hitelképes jó ismerős kupeckedő zsidó, vásár elején néha csak felpénzezte a tehenet és az eladás után fizette ki az árát. A megbízhatóság és a hitel, itt is érvényesült. Az állatvásár némi keresetet adott a cenzárkodásért is. Valaki már alkuban volt az eladóval és előre megbeszélés szerint, vagy sokszor kacsintásra a cenzár magasabb árat ígért az ajánlattevőnél, ha az valóban ragaszkodott hozzá, magasabb áron is megvette. Ilyenkor a cenzár az árkülönbözetből kapott egynéhány pengőt. Ez fordítva is ment. A vásárjáró jól ismerte az állatok tulajdonságait. Ilyenkor mint maga is vásárolni szándékozó, felfedte az állat hibáit és ezzel lejjebb szállította az árát. Néha jó pszichológiai ismerettel emlékezetes vásárokat csináltak. A gergelyi Lájbisról beszélték, hogy tehenet vett a beregszászi vásáron. Kifizette az árát. Az állat hibátlannak látszott, de tehénnél súlyos hiba az, ha fejés közben rúg. A vásár megkötése után azt mondta Lájbis az eladónak, nogy nincs-é hibája, nem rúg-é. A gazda erre azt felelte, hogy most már megmondhatom, hogy úgy rúg, hogy alig lehet megfejni. Na énnálam nem fog rúgni, mondta Lájbis, magát is szívesen megtanítom rá. Álljon a tehén másik oldalára, én átnyújtom a hasa alatt a kezemet, maga tegye bele az egész árát, ezt még kétszer megismételjük, most már maga nyújtja át a kezét én teszem bele az árát. A gazda örült a. tudománynak. Mikor aztán harmadszor tette a tehén árát a Lájbis kezébe, az a pénzt zsebre tette és azt mondta: Vigye a tehenét; megmondtam, hogy énnálam nem fog rúgni. Ennek a nehéz vásározó kiszsidó életének is meg volt a humora. Különben az egymás közti vásárvitákat is a rabbi elé vitték, akinek a döntését fellebbezhetetlenül elfogadták. Amint a szombati közös étkezésért mindent megtettek, a jövő-menő kosztja útközben nagyon egyszerű volt. Egyszerűen csak kenyér és vöröshagyma, amihez egy-két keményre főtt tojás járult. Változatosság nélkül csak az élet fenntartására szorítkozott, esetleg gyümölcs járult hozzá. A nagy mozgás a komoly szakértelem együtt járt a takarékos életmóddal. 439