A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Felhősné Csiszár Sarolta: A népi mosás Szatmárban és Beregben

Az egyik így sóhajt Istenem, Istenem, Ha ezeket látná az én feleségem. Hogyha látná szegény, hogy mennyit szenvedek, Ó a jó asszonynak szíve szakadna meg." Az asszony volt a felelős a tárgyak tisztaságáért, de ő volt felelős a tárgyak megőrzéséért is. ö készítette el az egyes darabokat, ő tisztította és ő adta ki kezéből egyenként megszámlálva azokat. Jelen esetben ennek a karbantartásnak a módjait igyekszem megvizsgálni egy kifejezetten jól körülhatárolható területen a szatmári és beregi síkságon. Ez a terület hajdan erdővidék volt. Itt nem állt rendelkezésre a textiltisztítás kiváló alapanyaga a szikes területeken nagymennyiségben megtalálható sziksó. Az itt élő lakosságnak a mosás végy ianyagában saját adott lehetőségeire kellett támaszkodnia. Ez az egyetlen lehetőség a közönséges fahamu volt, amit az erdővidék könnyen és bőven adott. A fahamuval történő mosás a vászonneműk tisztításánál az ún. szapulással való mosás. Ez a két, egymástól jól elkülöníthető részből egy kémiai és egy mechanikai részből áll. A szapulás ideje alatt megy végbe a ruhán lévő szennyeződésben az a vegyi folyamat, amikor a ruhában lévő szennyeződés olyan mértékig lazul fel, hogy kisebb ütögetéssel és vízbe való mártogatással onnan eltávolíthatóvá válik. A mosás, a szapulás eszközeinek az előkészítése, a munkafolyamatot megkönnyítő, legmegfelelőbb formák kitalálása, a tárgyak elkészítéséhez szükséges anyag felkutatása, a férfiak feladata volt. Az eszközöknél ezen a jól körülhatároló kis területen belül is vannak különbségek. A legteljesebb eszközkészlettel a Szamosháton találkozunk. A tisztítás, a szapulás eszközei állandó, erre a célre készített speciális eszközökké alakultak, amelyek nemcsak a nagy munkákhoz voltak készen, hanem mint kéz alá való készenléti eszközök folyamatosan biztosították a rendszeres heti mosások zavartalan folyamatát. A beregi Tiszaháton is megvoltak ugyan az eszközök, a szapuláshoz szükséges dézsák, kádak, teknők, de ezek összeállítása mindenkor esetleges volt és elsősorban a fonal tisztításához, különösen a lúgozáshoz, más módokat használtak. A szapulás legalapvetőbb eszköze a szapuló kád volt. Ez a dézsához hasonló, abroncsokkal összefogott, egyenes oldalú, fületlen dongás edény, amelynek az aljára egy kb. két ujjnyi átmérőjű lyukat fúrtak. Erre a lyukra helyezték a kád csorgóját. A csorgó egy egyenes pálcára, vagy vékonyabb kóróra félig feltekert tenyérnyi, másfél tenyérnyi vászondarab volt, amit úgy helyeztek keresztbe a lyukra, hogy a rongy azon kilógjon. Ezen keresztül csorgott ki a lúg a kádból. Szegényebbek szapuló kosarat használtak. A szapuló kosárnak nem volt füle, az oldala rendszerint egyenes volt. Nagy szapulásoknál, ha a szapuló kád kicsinek bizonyult, a kádat megnagyobbították. Gyakori volt, hogy erre a célra az elrongálódott rosta káváját használták fel. Néhol alja nélküli kosarat használtak a kád megnagyobbításához. A szapuló kádat általában kádármester készítette, de megcsinálták maguk a barkácsoló emberek is, hiszen ezeknél nem volt szükség, mint 380 •