A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Felhősné Csiszár Sarolta: A népi mosás Szatmárban és Beregben

a hordóknál, olyan nagy pontosságra, nem számított, ha az oldalán egy kicsit szivárgott. Legtökéletesebb tárgyegyüttese a szapuló teknős szapulásnak volt. Ezt elsősorban a Szamosháton és a hozzá közel eső falvakban használták. Ez egy szapuló kádból állt, vagy a legkorábbi időkben kb. a XVIII. sz. végéig egy egy fából kivájt bodonból és egy speciális formájú szapuló teknőből. A teknő egyik végét nem mélyítették ki csak annyira, hogy a kád vagy a bodon biztonságosan ráállítható legyen. A szapuló teknő alja mindig egyenes volt, szapuláskor egyszerűen a földre tették. Ugyancsak a Szamosháton használták és ugyancsak speciális eszközkészlet volt a kád alá valós szapulás tárgyegyüttese. A kád alá való V alakban elágazó fából készült. Erdei munkáknál, famunkáknál az erre alkalmas fadarabot mindig keresték. Ha véletlenül ráakadtak, az ilyet feltétlenül hazavitték s eltették még akkor is, ha otthon már volt belőle. Ugyan úgy, mint egy-egy szántalpnak való hajlott fát, vagy pl. egy kaszakocsnak valót. Ezt a V alakú fát egy kicsit megfaragták, a tetejét simára munkálták és négy befúrt lábat erősítettek bele, hogy stabilan álljon. Ez a lényégében egy olyan bak volt, amelynek a vízszintes része V alakban elágazott. Alkalmas volt arra, hogy akár kisebb, vagy akár nagyobb kádat ráállítsanak. Szapuláskor erre tették rá a kádat és ez alá csúsztatták be a mosóteknőt, vagy a lúgozó kádat. A Tiszaháton a szapuló felállítása mindig csak egyszeri, alkalmi volt. Ebben az állandó eszközt egyedül a szapuló kád jelentette. A többi hozzávaló a háztartás egyébkor is használatos tárgyai közül került ki. így a szapuló kádat egy dézsára állították úgy, hogy az a dézsa száját olyan egyharmad része takarta. A kád másik oldalát egy székkel támasztották alá. Az ilyen módon felállított szapuló kádat, hogy le ne dűljön, általában a fal mellé, vagy a sarokba tették, hogy a fal két oldalról is támogassa. A szapulás egyetlen és kizárólagos vegyi anyaga a fahamuból készült lúg volt. Erre a célra a legalkalmasabbnak a fehér akácfa hamut tartották. Ebből lehetett a legerősebb lúgot főzni. Fehér hamuja van a fűzfának és a nyárfának is, de ezeket nem tartották olyan jónak. Azt mondták, hogy ezeknek könnyű hamuja van és csak gyenge lúg lesz belőle. Hogy a jóminőségű fehér hamu mindig rendelkezésre álljon és mindig megfelelő mennyiség legyen belőle, egész év folyamán gyűjtötték és félreeső, száraz helyen tárolták. A tölgyfa csersavas hamuja, vagy a vízhozta fa vöröses hamuja nem volt használható a szapuláshoz, mivel az előző barnás, az utóbbi vörös színűre festette a ruhát és ezt az elszíneződést az anyagokból többé nem lehetett eltávolítani. A hamut szakajtókosárral, vagy vékával mérték. Egy-egy szapulás alkalmával a ruha mennyiségétől függően egy szakajtóval, vagy teljes vékával használtak fel. A szegénység, ahol csak limmel-lommal tüzeltek, nem mindig tudta összegyűjteni a szapuláshoz szükséges mennyiséget. Ilyenkor egy szakajtóval kölcsönkértek a szomszédból, vagy jó ismerőstől. A szapulásnak két nagyobb alkalma volt. Az egyik a fonal szapulás, amely némileg még a fonás-szövés folyamatába tartozik. A másik a kész eszköz tisztítása. 381