A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)

Ujváry Zoltán: Népmonda, népi emlékezés és helytörténet

— Uram, Királyom! Késő, azon félek, nem érheted utol a kun ellenséget. És azt mondja Szent László: És akkor az egész népnek kiadta, hogy kitartás, utol kell érjük! Nem szabad megengedni, hogy elvigyék őket! És akkor jöttek, alig faltak valamit, de már akkor el is fogyott a tarisznyába való, mert ők nem gondolták ám, hogy olyan hosszú utat kell megtegyenek. Mikor aztán ideértek Becskereken errül, hát akkor porfelleget látott végre a távolból, örömmel kiált fel: Ott a pogány, ott van! Megsarkantyúzta roppant paripáját, és a többi népek követték a példáját. Mikor a kunok megtudták, hogy jön a magyar sereg, lecsatolták, eldobálták az asszonyokat, gyermekeket, csak hogy puszta életüket megmenthessék. Hát akkor hajtottak. Igen ám, de az ő paripáik már ki voltak fáradva, és eltalálták ők, hogy aranyat szórnak el a földre. . És szórtak is aranyat. És akkor Szent László tudta, hogy a katonaság leszáll az aranyért, hogy szedje fel. Felfohászkodott az égbe, hogy uramisten, változtasd az aranyat kővé. Mikor szedik felfelé, hát kerek kövek. — Megálljatok kunok, úgy becsaptatok, hogy követ akartok nekünk adni?! Akkor aztán utolérték őket a lugosi erdőben. Ott aztán üssétek-vágjátok! Ne maradjon belőlük senki, csak egy! Hát a vezetőt nem bántották, mert akárhogy bele voltak keseredve az üsd-vágdba, mégis királynak szót fogadtak, meghagyták. Akkor a király odament, azt mondja: — Téged nem bántalak. Légy hírmondó messze kun országban. Hogy jajj annak, ki a magyart háborgassa! Akkor odament egy fő ember, azt mondja: — Uram és királyom, ne haragudj, hogy szólok, de a nép olyan éhes, hogy márhogy már nem tudjuk, mit csinálunk. Talán éhen kell meghalnunk. — Ne búsuljatok, gondoskodik az ég rólunk. Gsak míg visszatérek, ne zúgolódjatok! Akkor ő elment a hegy aljába, ahol hegyek voltak, imádkozott hangosan. Kérte a jó istent, hogy küldjön nekik ennivalót, mert elpusztulnak, oda lesz Mária országa. És amikor ezt elimádkozta, felállt a térdéről, hát hall nagy bögest az erdőben. Odament, hát egy csomó marha ... nem marha volt, hanem bivaly, bivalycsorda. — öljétek le őket, éhező vitézek, mert a jóisten küldte őket nektek! Azoknak aztán nem kellett kétszer mondani. Sütték, főzték. A lóra ültek, a nyereg alá tették, úgy puhává csinálták, ették a húsokat. De hogy ők szegények nagyon éhesek voltak, úgy gondolták, ha eszünk, igen ám, de akkor víz is kellett volna, ha lett volna. Akkor azt mondja egy bátor: — Uram és királyom, enni már ettünk, de szomjan el kell most vesznünk. — Ád az ég italt is, ha már enni ad,ott, csak míg visszatérek, ne zúgolódjatok! 36