A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Szabó László: A felnőttkor szokásai
A felnőtt- és öregkor között azonban nincsen átmeneti rítus a magyar népszokásokban. Az öreggé vált családfőt, családanyát nem váltják le, csupán erejének, képességeinek csökkenésével mindinkább kiszorítják a napi tevékenységből, szerepét, munkáját a hagyományos paraszti családon belül más veszi át. 4 Hosszú, élesen el nem különíthető folyamat ez, amelyet rítusok, szokások nem öveznek, nem tesznek emlékezetessé. Mégis talán a Tiszazugban az ország más részeihez hasonlóan esetenként megfigyelhető valamilyen határozottabb jele a szokások területén az öregkorba lépésnek. 5 A gazda összehívja családját, s a tulajdonát jelentő földet fiai között felosztja, átadja vagy a legidősebb gyermeknek vagy egyenlően mindnek a földet, de csak használatra. „Ritka esetben vetkőzött le az öregember", azaz, adta át tulajdonjogilag is a földet fiainak. Akár teljes kivetkőzés esetén, akár pedig használatra átadáskor megállapodást kötött fiaival (gyakran közjegyző előtt), hogy mit tartoznak adni szüléiknek. Ha továbbra is együtt éltek, csak más irányította a gazdaságot, akkor halálig való eltartást, tisztes temetést kötöttek ki, ha felosztásra került a birtok, akkor úgynevezett kommenciót kapott a szülő, s mellette kikötötték a gondozást, tisztes eltakarítást. A tiszazugi gyakorlat megegyezett az országossal: általában a legfiatalabb gyermek vagy utóbb egyetlen leány vette magához a ház öröklése fejében az öregeket. Ahol sem nem akart a gazda levetkőzni, sem nem akarta a parancsolást, irányítást kezéből haláláig kiengedni, ott az öregkor egyik jele a végrendelet megíratása volt, rendszerint a szomszédok tanúskodásával. A felnőttkor és öregkor ilyen elválasztása azonban nem általános jelenség, hiszen csak a birtokkal, tulajdonnal rendelkezőkre vonatkozik. A nincsteleneknél nem voltak hasonló jelei az átmenetnek. A falu társadalma azonban mégis számon tartotta, hogy egy addig aktív ember kiöregedett a munkából, a házhoz, a ház körüli napi tevékenységhez láncolódott egyértelműen. Abban az esetben ugyanis, ha a család együtt maradt, a fiatalok nem költözködtek el a háztól, hanem az öregekkel együtt laktak, a falu népe egy idő után megkülönböztetéssel élt. Addig a házban lakókat az öreg után, a családfő után tartotta számon: Bencsik János, Csete Lajos háza, Bencsik Jánosék, Csete Lajosék. Az öreg házhoz kötődésével, munkából való kiszakadásával vagy használni kezdte az öreg jelzőt: az öreg Bencsikék háza vagy pedig fiáról nevezte el, s az öregek nevét többé csak az érdeklődő idegen idézte fel bennük: Csete Imréék, az eddigi Csete Lajosék helyett. De örökölhette a vő is a nevet ily módon: az öreg Bana veje, s nem Bana Sándorék. Mint említettük, ez azonban hosszú folyamat végén bekövetkezett váltás, s ezt a számon tartás szokásának megváltoztatásán kívül egyéb jelek nem határolják el a korábbi korszaktól. A változás lényege pedig a következő: az öreggé vált ember kiesik a munkából, a közéletből, megszakadnak közvetlen társadalmi kapcsolatai, szerepét, helyét, munkáját 4 U. a. Morvav Judit: Asszonyok a nagycsaládban. Budapest, 1956. 30—31; 82— 84. — Benkő Eva: Nagycsalád a Medvesalján. In: Gömör Néprajza IV. Debrecen, 1986. 37—39. 5 Szabó László: Csépa község társadalma. In: Csépa. Egy alföldi palóc kirajzás története és néprajza. Szerk.: Barna Gábor. Eger—Szolnok, 1982. II. 261—262. 188 !
