A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 24-26. - 1981-1983 (Nyíregyháza, 1989)
Dám László–D. Rácz Magdolna: Adatok Nyírbátor néphitéhez
Az eddig idézett anyagból is kiderül, hogy a leggazdagabb hiedelemanyag a boszorkányokhoz kötődik. Ezek tudományokat a keresztúton tanulták éjjel 12 órakor. A tanulás utolsó foka, hogy egy dongó repült az orrán keresztül. Volt egy ember a Hunyadi utcán, aki nem engedte a dongót az orrán átrepülni. A boszorkányok ezért állat képibe összetiporták. De a Kisbogáti úton is volt egy ember, aki a fiainak, lányainak akarta átadni tudományát. A gyerekek nem akarták átvenni, az apjuk emiatt nem bírt meghalni. „Hát osztán ügyi voltak tapasztalt, üdős emberek ehhez abba az időszakába, hát az osztán fogta a fejszét, a kis ajtófélbe belevágta. Ügy tudott meghalni." Temetéskor meg nagy vihar kerekedett, „felkapta a koporsóját, vinni akarta, alig tudták lefogni." Életükbe a boszorkányok legtöbbször állatalakban jelennek meg. Boszorkány lehetett férfi és nő is. Felölthette kutya, bika, ló, macska, légy, dongó alakját. De egyszer az is megtörtént, hogy a mezőn egy ember megölt egy „göröngyi békát, amelyik mindig kísérte. Hozzá kötötték a párjához és az húzta maga után." Az ember lefeküdt, a béka meg „felfuvalkodott úgyannyira, hogy szétpukkadt. De már meg vót halva az ember. — Máskor meg a Sóhordó utcán a kerülőnek a két fia lefeküdt. Az idősebbet „megnyomták". Jajgatott éktelenül, de akik körülötte voltak nem láttak semmit, „majd mikor oszt felrázták látták, hogy egy nagy fehér kutya nyomta meg, fehér kutya képibe nyomta"! — Más esetben: „Hallottam, valamikor réges-régen vót itt egy öreg főbíró. Szentvér ut/ cán lakott. Ennek a felesége nagyon nagy boszorkányos vót. Vót neki egy szóga fiú, ezt a szóga fiút a vénasszony mindég nyüstölte, úgyhogy mán Tokajig is hajtotta. Hazajöttek, mingyán szól a főbírónak: gazdám, itthon vagyunk. Jó van aszongya. A lovat kössem be? Ne kösd be, én parancsolom, vidd el a kovácshoz, patkoltatsd meg, vasaltatsd meg! Megpatkolták a lovat. Reggel a vénasszony nem kő fel, csak alszik. Hát a dunnát felhajcsa, hát kezén-lábán meg vót patkolva. Ugyancsak az a kovács tudta levenni, aki megpatkolta, a vette le. Majd osztán vót egy púpos ember, aki megmondta: te aszongya, idehallgassál! Ha el fogol vele menni, ahova neki menni kellett, addig rázd a kantárt, míg az ű fejibe nem fog esni. Ügy is vót. Addig rázta, addig rázta, míg a gazdaasszonynak a nyakába akadt a kantár. No osztán ű lett a ló tovább, a fiú meg fölült a vénasszonynak a hátára. Űgy osztán meg vót a vénasszony vasalva. Neki mindig menni kellett. Vagy száz éve vót ez." 10 A boszorkányok szénvonón, piszkafán, seprűn jártak gyűlésezni, a lábuk sem érte a földet. Legtöbbször az erdőben gyülekeztek, de Tokajhegyire is eljártak. Nemcsak áz embereknek tudtak ártani, hanem sokszor megrontották az állatokat is. Kutya képiben elvitték a tehén tejét, vagy megétették a tehenet, úgy vitték el. Ez ellen többféle módon is lehetett védekezni: Akinek a tehéntől elvitték a tejet, az a kevés kifejt tejbe tüzes piszkavasat állított és annak fájt aki elvitte. Vissza is hozta. De vissza lehetett szerezni a tehén tejét akkor is, ha a tehenet megverték vagy egy seprűvel verték a tehén szemét, mert ilyenkor az ütések annak fájtak, 10 Báthori István Múzeum Adattára (BIM. Arch.) 73—83/167. Ratkó Lujza gy. A póruljárt boszorkányhoz kapcsolódó népmesét közölt Nyírbátorból Ortutay Gyula: Nyíri és Rétközi parasztmesék. Gyoma, 1935. 240.
