A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)
Gombás András: Juhtartás Szentmihályon (Tiszavasvári)
könnyen elérte. Ezért el is áztak . . . köztudomású az is, hogy az esőt és havat legtöbb esetben szél vagy éppen vihar kísérte, ami a fedél nékül maradt vagy fedél nélkül hagyott állatokra feltétlenül életveszéllyel járt." 23 íme az előbb idézett eset és egyezség igazolja a kéki juhaszok tapasztalatainak a helyességét, mert másként, ha nem lett voir,a azzal egyező a szentmihályiak tapasztalata, a juhász nem ismerte volna el a gondatlanságot és nem kötött volna egyezséget a kárvallottakkal. Szólni kell még itt a magatarti juhászokról. Ezek főként a XIX. szd. második felétől kezdve voltak a községben, de számuk csak a század vége felé nőtt meg, amikor a ^gazdák már kezdték feladni a juhtartást mint haszonhajtó foglalkozást. Élelmes juhászok a parasztok elkótyavetyélt juhait felvásárolva, feltöltötték az azelőtti állományukat és 400—500 darabos nyájakat alakítottak ki. Természetes, hogy nyájaik vegyes állományúak voltak. A legelőterületeknek a tagosítás utáni leapadása miatt, elégséges legelőhöz nem tudtak jutni. Talán nem is akartak. Valamennyi területet béreltek a közlegelő területéből. így hivatkozhattak arra, hogy legelőjük van. Juhtartásukat azonban az utak és útszélek füvére alapozták az aratásig és az ősziek betakarításáig. A betakarítások eljöttével már nem voltak tartási gondjaik. Minden az ügyességükön és élelmességükön múlott. Tavasz nyíltáig kis bérelt területén járatta a nyáját, de az ott hamar letarolt mindent, ha nem volt ügyes. Kímélte hát a sajátját és loposban megjáratta éjjel a vetéseket. Hajnalra az útszélen járt (XXIV L). Valahová mindig ,;hajtott". Közben legeltetett. Ha lehetőség volt rá, „élt az alkalommal" és a „tilos"-rd is ráment. Azon a mezei úton, amelyiken már járt, hamarosan nem fordult meg még egyszer, „nehogy szó írje a ház elejít!' Kutyáját úgy idomította, hogy ne „csivogjon', hanem hang nélkül hajtson. Ilyen volt a „néma puli". Ha az idomítás nem sikerült a tilosban „bemadzagolia" a száját, hogy ne hívja fel lármájával a figyelmet a „tévedésre", sem éjjel sem nappal. Saját területét csak „muszálybúl" járatta. Tarlókra már megnyílt nyája előtt a „a paradicsom", mert kinyílt előtte a határ. Gazdánál is, csősznél is 1—2 gomolya „megtette". Ha meg baj volt valamikor, ugyanúgy „elvette az élit". Ha így nem ment volna a kibúvás, fondorlatosabbnál fondorlatosabban vágta ki magát a bajból. így élt és megélt. így érte el, hogy közszájra került: „Huncut a juhász — nincs igaz juhász!" Szolgáljon mentségéül, hogy szerette a juhot és azért követett el értük mindent. A legeltetés évi és napi rendje. Teleltetés A legeltetésre vonatkozóan a XVIII. században a vármegye statútumokat léptetett életbe és fegyveres megyei katonaságot tartott fenn, hogy a kiadott rendelkezéseket, szabályokat a pásztorokkal meg tudja tartatni, illetve a legeltetés biztonságát biztosíthassa. A megye szervezetén és rendszabályain kívül a kommunitás is igyekezett biztosítani a legeltetés rendjét. Szabályozta azt és a maga közegeivel a betartását mind a megyei, mind pedig a helyi rendszabályoknak — ellenőriztette. 24 A helyi ellenőrzés a „pusztai hadnagy" kötelessége volt. Beosztott közegei voltak a lovas határkerülők. Mind a hadnagyot, mind a közegeit a községi tisztújítás után megalakuló 24-, később (19. szel.) 36-tagú kommunitás jelölte ki. A pusztai 21 Községi jegyzőkönyv, 1850. szept. 1. 37. határozat. 232
