A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)

Gombás András: Juhtartás Szentmihályon (Tiszavasvári)

hadnagynak a csőszök is engedelmességgel tartoztak és szükség esetén kötelesek voltak rendelkezésére állani. A tanács a pusztai hadnagy útján juttatta el a megye és a kommunitás által kiadott és a legeltetés rendjét biztosító intézkedéseket a pásztorokhoz. Ugyancsak ő és közegei jártak el elsősorban a szabályokat sértő és rendetlenkedő pásztorok ellen. A pusztai hadnagy időnként a nyájat is leolvashatta és a rovással is egyeztethette. Ók vigyáztak arra is, hogy pl. a juhászok át ne csapjanak a marhák és lovak legelőire. Működésükkel nemcsak a legeltetés rendjét biztosították, hanem a közrendet és vagyonbiztonságot is és a szervezet létezése megakadályozta vagy legalábbis fékezte a bűncselekményekre és kisebb bűnözésekre hajlamos pásztorokat, tolvajlások, csalások elkövetésében és esetleg bujkáló bűnözők rejtegetésében. A megyei statútumok a XVIII. századtól már előírták, hogy a pásztorokat nyilvántartsák a hatóságok, és velük kapcsolatosan minden változást jegyezzenek fel. A legeltetés rendjében általában négy legeltetési időszakot különböztethetünk meg. Első, a kora tavaszi volt, amikor is a település közelében eső legelők zsenge füvét legeltették, ha már az idő engedte. Hóolvadás után már kihajtottak, de arra tekintettel, hogy a nyájban már kis bárányok is vannak, ha lehűlés vagy szél jött, behajtottak. Ez április végéig tartott. A második időszak a nyári volt, amikor már a kommunitás által kijelölt juhlegelőket járatták. A belsőövben ekkorra már csak a fejős nyájak legelhettek. A kos- és meddelékes nyájak pedig kikerültek a külső legelőövbe. Ekkorra már a csordák, gulyák és ménesek is kikerültek s ezek legelőire 'juh nem mehetett. Szentmihályról juhokkal nem kellett vándorolni, mert bőven volt legelő itt. A nyári legeltetés július végéig tartott. Ószinek mondható az augusztus elejétől kezdődő legeltetés, mert ezekben az időkben már a tarlók járatása kezdődött meg. A tarló magva aranyat ért. Abrakot jelentett a juhnak és felhízott rajta. A mustra és tarlón hízott juhokat innen adták el feljavultan. Sokat jelentett ekkor már a tarló füve is, amelyik esős nyarak végén különösen bőséges takarmányt adott. Később nagyon jó volt fagyásig a répa-és krumpliföldek tarlója is. Járatták a régebbi időkben a pihentetett „ugarföld"-eket is a kommunitás által meghatározott részein. Az őszi legeltetés az idő komolyabbra fordulásáig, kb. novemberig tartott. Az erős és huzamosabb tartamú őszi esőzések idejében nem hajtottak ki, nehogy elázzék a juh. A téli legeltetés a teljes beszorulást előzte, de hó-leeste után is kihajtottak, ha nem volt az idő nagyon rossz. A nyájak ilyenkor már a faluban voltak s így a község szélén kezdődő rét felé hajtottak ki, hogy a már befagyott vizes rész buja növényzete elégítse ki a juhot. A farkasveszély miatt ilyenkor nem hajtottak be mélyre a rétbe s ha délutánra enyhült az idő, csak „kerültek egyet" a rétben. A szigorúbb tél múltával, ha az idő engedte, újra kijártak. A juh ette, amit lelt. Jó volt az avar, de a száraz kóró is és minden más ehető növénymaradvány. A rendes legelőre való kihajtás csak „vadliba jöttére" került sorra. A tavaszi legeltetés során Szt. György-napig a vetéseket is megjáratták, de csak a gazda engedélyével és csak olyankor, mikor a föld nem volt lágy, hanem száraz vagy fagyott. A juh trágyája valóságos fej trágyája volt a vetésnek. A vékony ajkú, mozgékony juh a vetést csak megnyírta és így 233