A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve 3. - 1960 (Nyíregyháza, 1963)
Gombás András: Juhtartás Szentmihályon (Tiszavasvári)
ken dorongi sást (Carex) vagy „csetkákát" (Eleocharis) kaszáltak és ezt adták szükségtakarmányul a teleltetéshez. Régebben általában gyengén takarmányoztak. Az anyáknak azonban kedveztek. Ezek szénát, egy kis lucernát s egy kis zabot kaptak, valamint félfontnyi abrakot. Ez tengerivagy zabdara volt. Ha bő volt az évi termés, krumplit vagy répát is etettek. Ha ezekből sokat vagy romlottat adtak, vagy romló szénát, akkor az elvetélést is okozhatott volna. Gyengébben főként a meddőket, ürüket és az évesnél idősebbeket teleltették. A téli takarmányozást csak attól az időtől kezdve javították meg, amikor már a gyapjútermelésre több gondot fordítottak, komolyabban vették és annak minőségére is törekedtek. Ezekre az időkre már odáig érkeztek Pethe Ferenc tanításai és tapasztalataik után, hogy ők is vallják: „Téli 's nyári takarmány' bősége nélkül igyekezni a' juhszaporításon; inkább tor, mint lakadalom." 27 Pároztatás, elletés, válogatás, bilyogozás A pároztatás előtt már megkezdték az anyajuhok abrakolását. A kosokat pedig a pároztatás alatt. Egy adag abrak kb. fontnyi volt (XXV. t.). Nem minden juhász, illetve gazda ügyelt arra, hogy a párzás ne legyen rendszertelen. Olyan nyájakban, ahol a gazda vagy juhász nem ügyelt rá és a kosok együtt voltak az anyákkal, a párzás szabályozatlansága miatt az elles is rendetlen, elhúzódó lett. Az ilyen elletést „csürhés elldis"-пек mondják. Veréb András magatarti juhász édesapja, aki számadó volt, „oklánkára eZfe /гУ '-nek is nevezte. A rendetlen párzást több módon szokták megakadályozni. Volt, aki az anyákkal együtt járatott kost úgy akarta akadályozni a párzásban, hogy rossz ponyva vagy zsákdarabot kötött a kos derekára, hogy a csöke előtt lógva akadályozza a párzást. Az ilyen kosokat „kotos'" vagy „surcos" kosoknak nevezték. Ez a megoldás sem volt jó, mert a kos így is zavarta a jerkéket és az anyákat. Egy másik durva megoldás az volt, hogy a kosok csökét (csokit) madzaggal elkötötték. Ismét másik az, hogy a herezacskót kötötték el, de csak úgy, hogy a vizelésben ne zavarja a kost. Szabályozottan pároztató gazdák és juhászok a kosokat külön, a közös kosnyájakban tartották és csak szeptember elején, „kisasszonynapja" (szept. 8.) körül hozták el a kosnyájból és csak akkor csapták közé az anyafalkának. A kosok 6 héten át voltak az anyákkal együtt. így elérték, hogy a 150 napos vemhességi idő után az elles hat hét alatt, vagyis febr. közepétől március végéig lezajlott. Elletés alatt talpon kellett lenni a juhásznak, mert elles éjjel-nappal volt. Ha nem volt ellető, vagy azok fogadtatással voltak elfoglalva, szükségből az ól vagy a hodály előtti drankában, kifutóban ellettek. Legöregebb juhászunk, Juhász József beszélte ezt: „Ezerhétszáz juho' hárman vótunk. Ellískor nagyon nehéz dogunk vót. Hetekig is alig alattunk valamicskét. Ha megellett valamék, neki meg a bárányának nyakába kötöttük a „büéía"-ját, oszt' löktük be ükét a hodályba, a fogattatóba. Amék jó anya vót, annak nem kellett a fogattató. Vót ám olyan kutya rossz termíszetű anya is, hogy rá kellettett várni míg megszoptatta a bárányát magátúl. Ugy is 27 Pethe Ferenc, „Pallérozott Mezei Gazdaság" III. darab, negyedik szakasz 87. lap. 236
